Kórkép, avagy januári szomorú történeteink az egészségüggyel 1.

Pisti

Pisti, akit mi egyenesen Pistikének neveztünk, egy 89 éves  tiszteletre és szeretetre méltó ember volt. Édesanyám élletársa, akivel kb akkor találkozott össze, amikor én a férjemmel, úgy 16 évvel ezelőtt. Időskori vonzalom volt az övék, ami ifjúkorukban gyökerezett talán, hiszen sok évvel azelőtt, amikor anyukám még csak 16 éves volt, már találkoztak egyszer. Anyu a sörgyárban nyári munkát vállalt, Pisti pedig fiatal férfiként ott dolgozott, mint könyvelő. A fáma szerint vonzalom támadt közöttük, de lévén Pisti házas ember, aki mélyen szerette a feleségét, és anyu még csak egy liliom, ez a vonzalom megmaradt a szikrázó pillantások és a szimpátia szintjén. Akkor találkoztak újra, amikor már akár öregnek is nevezhették őket, s mindketten özvegyek voltak. Jót tett nekik, hogy újra volt kivel törődni, volt kire figyelni, volt kinek a gondját viselni. Kivirultak. Mély érzéseket, sok örömet adtak egymásnak. "Én a hibáiért szeretem az édesanyádat!"-mondta nekem egyszer, amikor anyunak és nekem konfliktusunk volt egymással. "Az erényeiért bárki könnyen szeretheti..."

Azután anyu 3 éve meghalt. Pistinek, - akit mi igazából Pistikének neveztünk, talán mert alacsony és törékeny volt,- nem maradt közeli rokona. Maradtunk mi és egy-két barát, szomszédok a házból. Engem kicsit lányának tekintett. Beszéltünk telefonon, látogattuk hetente-kéthetente, ha nagyon beborított a munka akkor sajnos ritkábban, és elhoztuk hozzánk az ünnepekre. Ennyire futotta.

Pisti, akit mi egyenesen Pistikének hívtunk - talán mert volt benne valami végtelen, irígylésre méltó gyermeki tisztaság, ami az emberek iránt mutatott tiszteletében és rossz tulajdonságaik elnézésében mutatkozott meg leginkább- amióta anyu meghalt nem tudta  értékelni az életet, nem tudott csak ritkán  örülni. Voltak nehezebb hetek és jobb hónapok. Lefogyott, majd kicsit megerősödött - így hullámzott a kedélye és az állapota. De szellemileg friss volt, könyvtárba járt, fajsúlyos könyveket, verseket olvasott, s jó időben fel-felment a Várba, a Galériába.

Pisti, - akit mi kora ellenére Pistikének hívtunk, mert neve becézésének és az ezzel való kedveskedésnek ez volt a legvégső foka,- január közepétől már valahogy nem volt a régi - még arra a megszomorodott önmagára se emlékeztetett. Egyre gyengébb és lehangoltabb volt és alig evett. Orvoshoz semmiképp nem akart menni, mert szerinte ez az állapot pont olyan, amin már néhányszor túlesett. És valóban, nekünk is úgy tűnt mintha ez megint az lenne, ami már volt nem egyszer az elmúlt három évben: elhatalmasodik rajta a depresszió és minden ennek a következménye. Az étvágytalanság, a gyengeség.

Pénteken nála jártam, egész felvidult, jót beszégettünk és én egy kicsit megnyugodva jöttem el. Hétfőn újra meglátogattuk férjemmel. Nyugtalanítóan gyenge volt és kicsit zavart - ez teljesen új tünet volt. Leszaladtam a háziorvoshoz (középkorú nő). Elmondtam amit mi és a szomszédok tapasztaltunk, akik napok óta figyelték és jelezték állapotát. (És egyébként is minden nap benéztek hozzá, váltottak vele néhány mondatot, kicserélték a villanykörtét, könyveket csereberéltek vele...) A háziorvos első mondata az volt, hogy ő már látta rajta, hogy le fog épülni és ideje egy otthonban elhelyezni. Rögtön papírokat is nyomott a kezembe. Miután ragaszkodtam hozzá, hogy nézze is meg a betegét, másnapra ígérte magát. Valóban ki is jött, rögtön ajánlgatni kezdte az othhonos elhelyezést Pistinek is, de azért végül meghallgatta a tüdejét, szívét és vércukrot, vérnyomást mért. Mindent rendben talált. Pisti elmondta neki, hogy pár napja, ha rosszul van, nitromint tablettát vesz be, attól megkönnyebbül. A doktornő rosszallólag csóválta a fejét, hogy nem kéne nyakra-főre nitromintot szedni.  Én, sajnos, elhittem neki, hogy Pisti jól van, csak a mentális állapota rosszabbodott.

Szerda délelőtt az egyik fiatal szomszéd hívott fel, hogy ő olyan hangokat hall, hogy szerinte mentőt kéne hívni, megengedem-e? Nem kérdés! Néhány perc múlva újra hívott, hogy a mentős diszpécser azt javasolta, hogy ne őket hívja, mert ha ők viszik be a beteget akkor még 8-9 óráig egy folyosón fog feküdni, mire kezelést kap (!), hanem hívja a felnőtt háziorvosi ügyeletet és ha az ügyeletes orvos hívja ki a mentőt, akkor rögtön a megfelelő osztályra és kezelésbe kerül. Így is cselekedtünk. Az ügyelet diszpécsere természetesen (???) megint megpróbált minket lebeszélni, nem hagytuk, de jelezte, hogy nem tudja mikor érnek ki, sok a hívás. Én tömegközlekedési eszjözökkel elindultam Pistihez, míg ifjú szomszédja vigyázott rá. Félúton jött a telefon, hogy megérkeztek a mentők, zárójelentést szeretnének látni. Elmondtam hol találják, letettük. De eszembe jutott, hogy Pisti talán megijed, ha beviszik, ezért felhívtam őt, hogy megnyugtassam, menjen, ha a mentősök úgy ítélik meg, én majd megyek utána. A telefont a mentőorvos vette fel, aki közölte velem, hogy meghallgatta a bácsi szívét-tüdejét, megmérte a vérnyomását, semmi baja nincs, csak az hogy én nem foglalkozom vele eleget és ezért öregkori elbutulásban szenved. Többször a szememre hányta a gondatlanságomat - én meg voltam olyan bolond, hogy teljesen összezuhantam és zokogva hívtam a férjemet, hogy milyen rossz ember vagyok. Nagy nehezen lelket öntött belém mire Pisti lakásához értem, felhívva a figyelmem arra, nem valószínű, hogy 4-5 nap alatt hirtelen elbutult.

Pisti ijesztő állapotban volt. Gyenge volt, kicsit zavart, mintha nem is itt járna a földön. Mit csináljunk? A mentő most ment el (én azt hittem, hogy már az ügyeletes orvos is ott járt, hiszen ... lsd fent). Abban maradtunk féejemmel, hogy ő is odaön a munkából és egyikünk megint lemegy az esti rendelésre a háziorvoshoz, és elrángatja Pistihez. Alighogy ezt eldöntöttük, csöngetnek és az ajtóban az ügyeletes orvosnő (fiatal, talán 30 se) áll. Akkor jöttem rá, hogy azok a mentők még sem az általa hívottak voltak, és az OMSZ mégis csak kiküldött egy kocsit. Az az igazság, hogy ez utóbbi tényt elhallgattam előle, mert féltem, hogy sarkonfordul és elmegy. Behívtam, kikérdezte szépen Pistit és engem és néhány mondat után azt mondta, hogy ez infarktus lehet. Kérdezte, hogy a háziorvos csinált-e EKG-t. Hát nem. Az orvos nem szólt semmit, de az asszisztense megjegyezte, hogy jelentsem fel. Az EKG bizonyította, hogy a doktornő sejtése helyes volt. Hívta a mentőket, - ők is hiányolták a háziorvosi EKG-t, - irány a Gottsegen Kardiológiai Intézet.  Sajnos kiderült, hogy az infarktus szövődményeként Pisti egyik szívbillentyűje leszakadt és így menthetetlen, csak idő kérdése... Ettől kezdve a történet orvos-emberi oldala pozitívba fordult egy időre. (Sajnos, csak egy időre.) A mentősök, az intezíves orvosok, majd az az osztályos orvos akivel találkoztunk és az ápolónők emberségesek és gondosak voltak. Ám a kórteremben ahol az utolsó napjait töltötte, olyan ágyszomszédja volt, aki mint az utolsó kocsis káromkodott, folyamatosan és borzasztó bántóan. Iszonyúan fájt, hogy egy embernek, aki igazi úriember volt, soha nem beszélt csúnyán, mindig udvarias és tisztelettudó volt, ezt kell hallgatnia az utolsó óráiban.

És eljött az utolsó óra is. Szombaton délelőtt sikerült az osztály egyik orvosával beszélni, jeleztük, hogy ha egy mód van rá, szeretnénk mellette lenni, amikor eljön az idő, ne legyen egyedül. Megígérte, hogy ha a körülmények lehetővé teszik, értesíteni fognak, náluk ez amúgy is gyakorlat.

Ezek után vasárnap délelőtt Pisti egy szomszédja hívott, hogy most hívta egy másik szomszéd, aki betelefonált a kórházba érdeklődni és közölték vele, hogy a beteg elhunyt. Borzasztó érzés volt így megtudni. Hívtam a kórházat és közölték velem, hogy hát ők telefonáltak, két számon is kerestek, nem vette fel senki. Egyeztettük a számokat: Pisti saját számai voltak! De hát én megadtam minden elérhetőségünket! - fakadtam ki, még alá is írattak velem egy lepedőnyi papírt az intenzíven! Ők erről mit se tudnak, nekik ezek a számok szerepelnek a kórlapon. Gondolom, Pistike igazolványban hordott kis cédulájáról vezették fel, mert a hivatalos nyomtatványt nem nézték meg. Még annyit mondtak, hogy hétfőn reggel menjünk a személyes holmikért.

Hétfőn reggel, férjem magára vállalva a feladatot, adott időben megjelent. Két nővér a füle hallatára és szeme láttára neki állt veszekedni, hogy ki adja oda az elhunyt csomagját. Mindkettő le akarta passzolni a feladatot: egyiknek se dolga, mit képzel a másik! Férjem végül kénytelen volt szóvá tenni, hogy ez már még se járja, mire az egyik elszégyelte magát, kezébe nyomta a csomagot és aláíratott vele egy papírt. Az egész nem volt fél perc! De előtte háromszor annyi ideig huzakodtak!

"És most mi a teendőm?"- kérdezte G. "Semmi!" - jött a válasz. "Jó, akkor menjek a temetkezési intézethez a kis zacskómmal?" - fogytán a cérna. "Ja, menjen az osztályos irodára!" - Persze, külön tortúra volt kiszedni belőlük, hogy hol az iroda. Férjem azonban nem az a feladós típus, megnyerte magának az irodistát is.
"Nem tudok semmiféle elhunytról!" - így az indignált hölgy. Férjem azonban tudott. Így aztán kezdetét vette egy újabb pingpongozás az irodista és a főorvos között, akik G-t nézték labdának. Mindkét illetékes másképp tudja a hogyan tovább mikéntjét s a hozzátartozóval üzengetek egymásnak. Hogy kinek mit hol és hogyan...

Nem folytatom, pedig volna még néhány csúf részlet arról, hogy a  osztályvezető orvos milyen stílusban beszélt, mennyire nem volt empatikus és hogy fogalma se volt arról, hogy melyik patalógiára kell menni, mikor lesznek meg a hivatalos papírok, stb... de azért minden részletet vele kellett egyeztetni. Nem írok arról sem már, hogy csütörtök van és a patalógiól még mindig csak azt a választ kapjuk, hogy érdeklődjünk holnap, mert a kórházból még mindig nem érkezett meg a papír, hogy nem kell az elhunytat boncolni. Nem írok arról se, hogy amerikában két nappal a halál után már temetnek. Hogy mi vajon mikor fogunk ...?

Arról írok inkább, hogy Pisti, -akit mi valójában Pistikének hívtunk, mert oly lenyűgöző és szeretetre méltó volt a kistermetbe szorult nagysága, - már jó helyen van. Teremtője és az életében szeretett két asszony társaságában most is elnézéssel és megbocsátó nagyvonalúsággal szemléli a halandók részvétlen és szeretetlen megnyilvánulásait.


PS: Köszönet a fiatal, középkorú és idős szomszédoknak, akik egy lakótelepi házban odafigyelnek egymásra. Köszönet azoknak az orvosoknak és nővéreknek, akik embertelen mennyiségű munkájuk mellett és ellenére szeretik a hivatásukat és az embert látják a páciensben.