...indultunk útnak Judittal kb 500 km-es zarándoklatunkra Máriaremetéről Mariazellbe. Mostanában nagyon sokszor eszembe jut ez az út és úgy érzem legszívesebben újra elindulnék. Bár tavaly nem így éreztem, most újra vágyok arra az egyszerűségre, arra a megtisztulásra, arra a gyötrelmes gyönyörűségre. A "szülési fájdalmak" már ködbe vesznek. Tudom, hogy voltak, de a szívemben már csak a gyönyörűség maradt. A lelkem felkészült egy új "gyermekre". Számomra nincs most itt az ideje, de most már megértem azokat, akik többször vállalkoznak hasonló "kalandra".
Azt terveztem, hogy pontosan egy évvel azután, hogy elindultunk, a tavalyi naplóm alapján napról napra felelevenítem majd az akkori élményeket. Augusztus 16-án és az azt követő napokban azonban nem lesz erre módom, így már most belevágok, majd kihagyásokkal, de folytatom a történetet.
2010. aug. 16.
13. házassági évfordulónk és az indulás napja
Máriaremete - Zsámbék
Hajnal van. Nem tudok aludni. Tudtam, hogy így lesz! 2 óra 34 perckor felébredtem és azóta csak azon jár a fejm, hogy mit vigyek? Mit ne? Bizonytalanság gyötör - ó, hogy utálom ezt magamban, amikor döntésképtelenné válok! - meg a gondolat, hogy irtó nehéz(nek tűnik) a hátizsákom! Eddig a kilométerek száma aggasztott, tegnap jöttem csak rá, hogy a zsák súlya lehet a nagyobb gond?!
Iszonyú fáradt vagyok!!! És fájnak a vállaim, de nagyon és a lábaim is. Lényegében már csak vánszorogtam Zsámbék határában. Ez a nap még a test napja, a fizikai szenvedésé és a csapongó gondolatoké. Lélekben még otthon vagyok, annál is inkább, mert Gábor Dorottyával a szemészeten órákig várakozik, Benedek meg otthon egyedül - és egy idő után nagyon bánatosan. És persze én meg aggódva figyelem őket a távolból. Miközben nekik a türelem próbáját kell kiállniuk, nekem a kitartásom tétetik próbára. Mire Nagykovácsiba értünk én már fáradt voltam és a rozoga térdem addigra négyszer megugrott, igencsak rám ijesztve. (Szerencsére, aztán soha többet az úton.) Úgy érezem, hogy ebben a bakancsban nem fogom tudni végigcsinálni az utat. Pedig az eddigiek során egész jól viseltük egymást. Marad a futócipő - ez elég rosszul hangzik. Mi lesz velem kövesebb talajokon?
Igen, a nap a testemmel való viaskodással telt főleg, de nem panaszkodtam és ez jó. Legalább nem nyavalyogtam. Igaz, ha akartam volna se tudok, Judit méterekkel előttem frissen, lendületesen haladt. A legnehezebb pillanatokban próbáltam a Golgotára gondolni, vagy Máriára, amint várandósan Názáretből Betlehembe kell zarándokolnia. Eszembe jutottak a régi idők zarándokai is, meg az apostolok, egy szál ruhában, saruban... Milyen jó nekik, hogy nem volt hátizsákjuk! Miért is nem merünk mi így neki indulni? Végül, amikor már inkább csak vonszoltam magam, eszembe jutott Éva és felajánlottam a szenvedéseimet az ő gyógyulásáért. Amikor végre beértünk Zsámbékra, egyszer csak elkezdtek feltolulni bennem az Üdvözlégy sorai és ezekbe, meg a botjaimba kapaszkodva botorkáltam tovább, amikor megszólított egy férfi és érdeklődött, hogy hová megyünk. Mikor feleltem a kérdéseire nagyon barátságos lett és minden áron még egy kis ajándékot is akart adni, egy saját készítésű kulcstartót, de végül nem találta meg. Ehelyett Isten áldását kérte ránk, és ezzel valószínűleg jobban is jártunk! :-)
Megérkezve a ciszterci nővérekhez nagyon kedves fogadtatásban volt részünk. Kaptunk finom meleg ennivalót, kávét, vizet és Ágnes nővér sugárzó jelenlétét. Persze itt eszembe kellett, hogy jusson öreg barátom, N. Feri, és hogy mily régen készülök felhívni, ám nem teszem. (Miután haza jöttünk felhívtam.)Ebéd után a szállásunkon Judit megmasszírozta sajgó vállaimat, ami nagyon jól esett. Viszont igen "felbosszantott" azzal, hogy egyszer csak felkerekedett sétálni! Miközben én alig éltem! (Judit 16 évvel fiatalabb nálam, rendszeres túrázó, akinek jó sokáig meg se kottyantak a kilométerek.)
Judit - már az indulás előtt nagy tanulság részese voltam általa. Reggel Máriaremtére ki-ki amaga családjával érkezett a reggeli misére. A templomban volt találkozónk. Juditék alaposan elkéstek és én, persze, egy idő után iszonyúan elkezdtem aggódni. Kicsivel később egyenesen attól féltem, hogy valami nagy baj történt, karamboloztak, meghaltak, stb. (Normális vagyok én?!) Egy idő után már egyenesen azon morfondíroztam, hogy mi lesz, ha tényleg valami nagy baj van? Elinduljak egyedül? De hogy fogom végig csinálni?! (Nem, nem vagyok normális!) Szerencsére Juditék épségben megérkeztek, épp csak az utat tévesztették el. Nekem meg szembesülnöm kellett azzal, hogy hiszen épp ezért indulok el... A szorongásaim, az aggódásaim, a kicsinyhitüségem miatt.
Igen, a zsákom nagyon nehéznek tűnik, bár csak két poló, két bugyi, két pár zokni és egy hosszú ujjú poló, meg egy polár pulóver van nálam. Meg egy kicsi és könnyű hálózsák, esőkabát és némi tisztasági felszerelés - talán nem is ezek teszik nehézzé. "Fölösleges dolog" látszólag csak egy van nálam, egy félbe tépett Adoremus - naná, hogy nem cipelem az elmúlt napok igéit! A mai olvasmányok közül Szent Ciprián (sose hallottam róla korábban) levelezéséből választottam két mondatot a nap mottójául: "Hiszen az ég Istene harcolt értük, és Krisztus vívta meg lelkükben a csatát. Földi fegyverük semmi nem volt, de erős hitük annál inkább felvértezte őket." Jézusom, vívd meg az én lelkemben is a csatát, hogy hitem oly erős legyen, mint a vértanúké. De legalább mustármagnyi. Amen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése