Apró örömök

A konyhám Murgán a hétvégén egy kicsit tovább szépült. Felfúrtuk az erdélyi kályhacsempéinket és a régi asztalokból összeállított pult alá megvarrtam a függönyt. A piros rongyszőnyeget örököltük, ez határozta meg aztán a függöny színét. Eredetileg kockásat képzeltem el, de nem kaptam olyat, ami igazán tetszene, így egy virágos anyag mellett döntöttem. A csipkét befestettem feketére, hogy visszaköszönjön a szőnyeg mintája egy kicsit. Nagyapám varrógépének lábazatából asztalkánk is lett, így már a konyhában is le lehet ülni egy kávéra vagy reggelire. Van még bőven tennivaló, nem csak a konyhában, az egész házban, de mi azt is nagyon élvezzük, hogy minden alkalomra jut egy újabb apró öröm.

 

Ezeknek a kis kegyképeknek nem tudtam ellenállni a pécsi vásárban. Az öt darabot 500 Ft-ért vettem. Művészi szempontból persze teljességgel értéktelenek, de mennyi érzelem kötődött hozzájuk! Mindig azokra gondolok rájuk pillantva, akik korábban hálából, vagy kérés képpen, "áldozati adományként" megvették, imádkoztak előttük. Vajon milyen vágyaik voltak? Kiért, miért imádkoztak? Milyen volt az életük?

A szerelem kertjében

élni jó, én már csak tudom. Abban a kertben is van gond és bánat, meg nehézség és küzdelem, de van egy olyan forrás is ami táplál és éltet. Ha fáradt vagy, pihentet, ha nyűgös vagy, felvidít, ha félsz támogat. Remélem, hogy Sztavrosz és Ekatherina is így érzi majd 15 év múlva is.

"Gasztrológus" és paparazza

Tulajdonképpen írhatnék gasztroblogot is, mert zseniális (és roppant szerény) "gasztrológus" vagyok, ha épp úgy hozza kedvem és időm (és még a pénztárcámban is lapul annyi, hogy kicsit felelőtlenebbül vásárolhatok). Vasárnap plö szarvascombot sütöttem, a murgai szomszédaink jóvoltából, (tehát nem a pénztárca dagadozott oly nagyon), akiknek a fia vadász, és talán már nagyon unják a sok vadhúst, vagy "csak" nagyon kedvesek, mert kaptunk tőlük egy szép darab combot. Eleinte azt gondoltam, hogy megőrizzük valami nagyobbacska ünnepre, de aztán meg azt gondoltam, hogy miért ne ünnepelhetnénk csak úgy, ha már van ez a szép combocska. És szép tavaszi idő. De a tavaszhoz nem illik nekem a sűrű sötét vörösboros áfonyás szósz, így rittyentettem helyette roséban párolt epres-körtés-almás finomságot pici kis mentával a kertből. És hogy adjak egy kis támogatást az enzimjeinknek is, a gyömölcsök egy részét az utolsó pillanatban nyersen kevertem a többihez. Annyira finom volt, hogy megkaptam a "címzetes gastzrológus" titulust. Fotó nem készült, mert nem is gondoltam rá, és mert kicsit későn készült el az ebéd s szaladnunk kellett Dorókámmal a lovardába. Ott viszont átváltoztam paparazzává, avagy nőnemű lesifotóssá (lsd: olasz nyelv szabályai) mert vasárnap reggelre Kanga paci világra hozta Zsebibaba nevű kiscsikóját! Az újdonsült kismama még nagyon félti a kicsinyét, nem is enged be magukhoz mást csak Dorottya edzőjét. Így minden ügyességemet, tapintatomat és indiánokat megszégyenítő nesztelen mozgásomat latba kellett vetnem, hogy ez a két kép elkészüljön.









k Dorottya edzőjét. Így nézzétek ezeket a képeket, hogy lesből és titokban készültek.

Fényfestette tálaim

Épp hogy elég volt még a fény tegnap este 8 után a fényképezéshez, amikor elkészültek a tálak. A lemenő nap és a szürkülő ég áthangolta a színeimet. Az izzó, szenvedélyes közelkeleti türkizekből és kékekből a búcsúzó Nap a nyugat középkori hangulatát varázsolta a kertünkbe. Én legalább is így éreztem.

 Ez itt középen a barátnőm kedvence.

Én szívem szerint ezt tartanám meg. Titokban drukkoltam, hogy egy ici-picit sérüljön meg, s akkor enyém lehet, de ez nem történt meg. Ehelyett az alábbi darab marad nálunk, a szélén látható két kis berepedés miatt.

A művészet nem kávéház

 

(Egy angyal, ami nem kávéházban, hanem menetgyakorlat közben született.)

Az irodalom olyan nekem, mint Gombóc Artúrnak a csokoládé. Jöhet minden formában. Be kell azonban vallanom, hogy mióta családos lettem, a papír alapú műélvezet sokkal ritkább lett az életemben. Néha lopok reggelenként egy fél órát az olvasásra miután a családtagjaim elmentek iskolába és munkába, mert este már nem tudok olvasni, mint régen elalvás előtt még-egy két órát. (Istenem, hogy cikiztem az anyukámat kamaszkoromban, mert este már nem olvasott. Most már értem, miért aludt el ő is az első három mondat után.) A hiányzó olvasást például hangoskönyvekkel pótolom, mert rájöttem, hogy munka közben - a kevesebb figyelmet kívánó munkafolyamatok alatt - remekül áttudom adni magam az irodalom élvezetének ilyen formában. Évekig - még lánykoromban - mániákusan vettem föl kazettásmagnómmal a rádióban elhangzó színházi közvetítéseket, sőt még a dramatizált regényeket is, annak ellenére, hogy egynémely magasabb röptű filosz barátom igen csak megrótt eme alantas élvezetért (Mármint a "megcsonkított, értékcsökkent," átdolgozott alkotások fogyasztásáért.)

Mostanában Ottlik  Iskola a határon című regénye megy részletekben a Kossuthon, és mivel nagyon rég olvastam, most újra felefedezem magamnak. Ez a zseniális hasonlat különösen megmaradt bennem:

Ma már tudom, hogy a művészet sajnos nem kávéház, hanem akkor már inkább hasonlít egy keddi vagy szombati menetgyakorlatra, ami igazán keserves és homályos célú mesterség volt, mégis ha keresztül vonultunk a városka utcáin, örömünket leltük benne, hogy valami fegyelmezett és egyben hetyke dolgot mutassunk a civileknek, bárha belegebedünk is.

Ember tervez...

...aztán elbénázza. Terveztem, hogy a National Geographic felhívására, tudniillik, hogy fotózzuk le a a Föld egy napját, én is nevezek. Nem készültem gyönyörű fotókkal, csak az életünkből ellesett pillanatot örökítettem meg. Este fél 9 felé épp neki álltam, hogy feltöltsem a fényképet, amikor egy barátnőm telefonált. Számítógép előtt ülve nem lehet figyelni a másik emberre, ezért átmentem a nappaliba - vagy nevezzük inkább STUDIÓnak, wow! - hogy ne terelődjön el a figyelmem K.-ról. Ám a nappali, akarom mondani STUDIÓ asztalán, amúgy az étkező asztalunk, ott szemezett velem egy üregelésre váró darab. Realizálva, hogy beszélgetésünk nem röpke lesz, elkezdtem az üregelést. Dolgozni általában remekül tudok telefonálás közben is, legfeljebb a nyakam kap görcsöt. Nos, most még se működött a dolog. A makettnek szánt, az emberem által számomra előkészített darabot sikeresen úgy elvékonyítottam, hogy átlyukadt. Ez aztán a végét jelentette a telefonbeszélgetésnek és minden egyéb esti programnak, mert a makettet kellett megmenteni. A fotó feltöltése elmaradt, de itt azért közzé teszem, az OTTHON kategóriában. Our home is my studio. Vagy fordítva? Szerencsére a családomat nem zavarja, hogy csini kis otthon helyett egy munkahelyen élnek. Engem olykor igen. Még se megyek ki a műhelybe, mert akkor nem lehetnék Velük!

Bejegyzés sok képzavarral

 (Egy álmom alapján születet ez a kép)

Sűrű, de nem sötét az "erdő", amiben járok. Sok minden van folyamatban és ez nagyon jó. Bár néha azért szeretném kitenni a lábam a házból, legalább a kertbe, de leginkább csak míg a kávémat elszürcsölöm nézem a halacskáinkat a tavunkban, amibe egyenesen szerelmes vagyok immár, oly gyönyörű, esetleg a műhelyig szaladok hátra. (Mert dolgozni a lakásban szeretek, a műhely az csak a kemencének van, meg a nagyon pancsolós, porolós műveleteknek.) Ennyi jut most nekem a kertből. Még  a labardorkákat se vittem hetek óta sétálni, nem is tudják mire vélni e nagy rabságot. Még szerencse, hogy egy ötgyermeks építész barátnőm rákapott az agyag ízére - ez bejegyzés már csak ilyen képzavaros - és sokszor átjön felüdülni (mondom én, hogy ez egy ilyen poszt:-), így nem vagyok telejesen egyedül napközben. Ráadásul nagyon inspiratív, ha valaki a közelemben dolgozik és teljesen más szemmel néz dolgokra, mint én. S miközben ezt-azt tanítok neki, nekem is eszembe jutnak rég nem használt technikák.

Szóval mi mindennel is foglakozom? Egy megrendelésre tálaló tálakat készítek. Nagy munka. Megkorongozni, esztergálni (ezeket szerencsémre a férjem másodállásban megcsinálja), majd jön az áttörés. Száradás után retusálás, festés. Első égetés, második égetés, aranyozás, harmadik égetés. hah, egyszer meg kéne számolni hányszor is veszek kézbe egy tárgyat a kezdettől az elkészülésig!

Egy reménybeli megrendelésre maketteket készítünk. Ezt most nem részletezem, de ez még több munka, mert mintázás is van benne.

A közelgő kiállításra új képekkel, szobrokkal készülök.

Esküvőre nászajándék készül.

A saját tornácunkra, ha épp lenne néhány perc üresjáratom, burkolatot gyártok.
És néha már nem is tudom, hogy épp mit is kéne most kézbe vennem, hogy a leghatékonyabban dolgozzak. Ilyenkor inkább netezek és posztolok, hátha közben letisztul bennem, hogy mi a következő legfontosabb, legsürgetőbb feladat.:-)