"Ugye szeretsz? Én nagyon szeretlek téged."

Igen, már megint Madonnák. Nem tudok szabadulni a témától. Egyszerűen lenyűgöz a gondolat, hogy Isten egy kiszolgáltatott gyermek képében odabújt az ember keblére.


Ez a változat szerintem főleg az érzésekről szól: anyaság, szülő és gyermek szimbiózisa, egymás iránti feltétel nélküli szeretete. Ahogy nézegetem, visszatükrözi az én érzéseimet, felragyogtatja bennem azt a sok csodát, amit megéltem, mint anya.



Ez pedig egy meditatívabb változat. Nem elsősorban az érzésekről szól, bár szerintem azok is benne rejlenek, de visszafogottabb, csendesebb módon. Az anya egyszerre néz a gyermekére és a távolba, a jövő sötét kútjába. A mélyben lappangó tudás az útról, mely gyermekére vár, az elkerülhetetlen szenvedésekről elfelhősítik a tekintetét. De talán ott rejlik e tekintetben a bizonyosság is, hogy a szenvedés nem értelmetlen. Bevallom, amikor elkészültek a képek a másik változat fogott meg. De minél többet nézegetem őket, annál jobban szeretem ez utóbbi.

Készültek ám apróságok is, de rögtön elszerették őket tőlem és még fotót se tudtam készíteni róluk hirtelenjében. Sebaj, ez talán ösztönözni fog, hogy újra elkészítsem őket.