2010. aug.17. kedd
Zsámbék - Mány - Csabdi - Nagyegyháza - Szárliget
Rettenetes éjszakám volt, szinte semmit nem aludtam, csak az órám néztem folyton és egyre kétségbeesettebben. Mikor kelni kellett már remegtem és a sírás folytogatott a fáradtságtól: Hogy fogok így végig menni a mai szakaszon? Judit barátja szerint, aki a hiányzó térképet pótolva (erre a szakaszra egyszerűen nincs térkép) próbált a távolból telefonon keresztül segíteni, a legnehezebb nap vár ránk, kb 34 km megteendő távval. Ami jó hír tulajdonképpen, hiszen akkor már kezdetben túl leszünk a nehezén. (Ó, én balga! Később egyre inkább úgy éreztem, hogy szinte mindegyik nap a legnehezebb nap volt.) Már az elején a távnak sikerült a kirótt penzumot kb 4 km-rel megfejelni: Zsámbékot elhagyva, hogy ne kelljen a százzal döngető kamionok mellett az országúton bandukolni, letértünk egy földútra, amelyik hamarosan már csak egy csapás volt. Combközépig érő tüskés, szúrós bozótok vágták a lábunk és a korábbi napok zivatarainak köszönhetően vastag, cuppogós sárban csetlettünk-botlottunk. 2 órába telt, hogy elérjük Mány határát, ami csak 4 km Zsámbéktól. Nem lévén térképünk , se gps-ünk, az emberek útmutatásai alapján indultunk tovább Csabdira - de ami a helyiek számára evidens, az az életében először arra járó vándornak nem feltétlenül az. A földeket átszelő göröngyös utak meg sem említett elágazásainál elbizonytalanodva, aligha sikerült mindig a legrövidebb utat választani. Egy vicces eset, szinte már Micimackót idézi: elágazás a földúton, hosszas tipródás, akkor most merre? Választunk, elindulunk balra. S a végén? Egy jókora kört leírva, ami előre nem látható volt, az út visszakanyarodik önmagába. Egyetlen hozománya a helybejárásnak, hogy a kör egy pontjáról látni lehetett egy nyiladékon át, hogy merre halad egy vezeték. Irány a vezeték, csak vezet valahova! Fél 12-re értünk Csabdiba. Itt egy öregembert elcsigázott látványunk arra késztetett, hogy odavesse: "Nem kellene inkább kapálni, ahelyett, hogy túristáskodnak? Annyi dolog van a környéken!" Nem tudtam szó nélkül megállni "kedvességét", de szerencsére túl fáradt voltam ahhoz, hogy zsémbeljek, így csak annyit válaszoltam, hogy "Mindenkinek megvan a maga dolga." Az öreg rosszalló tekintetétől követve, kis pihenőt vettünk a falu közepén, a büfé melletti kis parkban. A büfé, persze, zárva, nem tudunk hideg italt venni magunkhoz a 40 fok melegben. Nincs mit tenni, irány Nagyegyháza!
A mélypontjaim ezen a szakaszon értek utol. Különösen ártalmasnak bizonyult testi erőmre a férjemmel folytatott telefonbeszélgetés: teljesen elgyöngültem tőle. Az út Csabdiról Nagyegyházára gyönyörű volt, de a lelkem nem tudott szárnyalni. Olyan fáradt voltam, hogy már könyörögtem a lábaimnak tartsanak ki. (Szinte egész életemben láb- és derékfájós voltam egy apró születési rendellensségnek köszönhetően. Fiatalabb koromban a sport sokat segített, de az utóbbi évtizedek alapvetően ülő- és álló életmódja sokat rontott az állapotomon. Az MBT szandálom rengetegett segített rajtam, de épp ezt a lábbelimet nem hoztam el! Miért?!)
Végre megérkeztünk Nagyegyházára, s a faluban ráakadtunk egy nem üzemelő kocsmára, a Vidám Pelikánra. A vendéglátóhelyiség újdonsült bérlői azonban megszántak minket és mindennel elláttak, ami a fáradt vándor testét és lelkét felüdítheti. Főztek nekünk kávét, kaptunk hideg sört és még sajgó lábaimat is lehűthettem a háziak fürdőkádjában. Mindezt 300 Ft-ért, hogy neve legyen a gyereknek. Úgy éreztem, az életemet mentették meg. (Remélem, hogy a kocsma kedves bérlői megtalálták a számításukat és vidáman élnek, mint az a bizonyos pelikán.)
Testben és lélekben felüdülve indultunk Szárliget felé és elkezdtük fontolgatni, hogy nem megyünk tovább Vértessomlóig, eredeti célállomásunkig, mert az még 14 km lett volna Szárligettől, hanem ott keresünk szállást. A polgármesteri hivatalba tértünk be érdeklődni, ahol egyúttal rákérdeztem rég nem látott barátomra és kollégámra, G. Robira. Épp itt lakik, a hivatal háta mögött, - kaptam a választ. Na de már még se mehetek el itt úgy, hogy be ne köszönnék hozzá! - gondoltam és rávettem Juditot egy kis kitérőre. Robi és felesége úgy fogadtak, mintha a múlt héten találkoztunk volna utoljára és hamarosan marasztalni kezdtek. Nem soká kérettük magunkat, hiszen a kedvességük kifejezetten gyógyítólag hatott sajgó lábaimra. Robiék otthonában a nap elszenvedett kínjai oly távolinak tűntek, mintha nem is aznap éltük volna át azokat. Megtapasztaltuk a befogadtatás örömét és a minden rosszat feledtető gondoskodó szeretetet. Hála érte.
Mielőtt álomba szenderültem a nap kínjait felajánlottam még egy nagyon beteg 4 gyermekes anyukáért és az én boldogságomat meghozó szerelmemért. (= a férjem) Előkerestem még az Adoremusomat is és a napi könyörgést nagyon találónak éreztem:
"Mindenható, irgalmas Istenünk, tekints kegyesen gyötrődésünkre: könnyíts meg gyermekeid terhét és erősítsd meg hitünket, hogy mindig kétkedés nélkül bízzunk atyai gondviselésedben. Add, hogy amit most keserves gyötrődésként szenvedünk, változzék át előtted kedves áldozattá." Amen
Zsámbék - Mány - Csabdi - Nagyegyháza - Szárliget
Rettenetes éjszakám volt, szinte semmit nem aludtam, csak az órám néztem folyton és egyre kétségbeesettebben. Mikor kelni kellett már remegtem és a sírás folytogatott a fáradtságtól: Hogy fogok így végig menni a mai szakaszon? Judit barátja szerint, aki a hiányzó térképet pótolva (erre a szakaszra egyszerűen nincs térkép) próbált a távolból telefonon keresztül segíteni, a legnehezebb nap vár ránk, kb 34 km megteendő távval. Ami jó hír tulajdonképpen, hiszen akkor már kezdetben túl leszünk a nehezén. (Ó, én balga! Később egyre inkább úgy éreztem, hogy szinte mindegyik nap a legnehezebb nap volt.) Már az elején a távnak sikerült a kirótt penzumot kb 4 km-rel megfejelni: Zsámbékot elhagyva, hogy ne kelljen a százzal döngető kamionok mellett az országúton bandukolni, letértünk egy földútra, amelyik hamarosan már csak egy csapás volt. Combközépig érő tüskés, szúrós bozótok vágták a lábunk és a korábbi napok zivatarainak köszönhetően vastag, cuppogós sárban csetlettünk-botlottunk. 2 órába telt, hogy elérjük Mány határát, ami csak 4 km Zsámbéktól. Nem lévén térképünk , se gps-ünk, az emberek útmutatásai alapján indultunk tovább Csabdira - de ami a helyiek számára evidens, az az életében először arra járó vándornak nem feltétlenül az. A földeket átszelő göröngyös utak meg sem említett elágazásainál elbizonytalanodva, aligha sikerült mindig a legrövidebb utat választani. Egy vicces eset, szinte már Micimackót idézi: elágazás a földúton, hosszas tipródás, akkor most merre? Választunk, elindulunk balra. S a végén? Egy jókora kört leírva, ami előre nem látható volt, az út visszakanyarodik önmagába. Egyetlen hozománya a helybejárásnak, hogy a kör egy pontjáról látni lehetett egy nyiladékon át, hogy merre halad egy vezeték. Irány a vezeték, csak vezet valahova! Fél 12-re értünk Csabdiba. Itt egy öregembert elcsigázott látványunk arra késztetett, hogy odavesse: "Nem kellene inkább kapálni, ahelyett, hogy túristáskodnak? Annyi dolog van a környéken!" Nem tudtam szó nélkül megállni "kedvességét", de szerencsére túl fáradt voltam ahhoz, hogy zsémbeljek, így csak annyit válaszoltam, hogy "Mindenkinek megvan a maga dolga." Az öreg rosszalló tekintetétől követve, kis pihenőt vettünk a falu közepén, a büfé melletti kis parkban. A büfé, persze, zárva, nem tudunk hideg italt venni magunkhoz a 40 fok melegben. Nincs mit tenni, irány Nagyegyháza!
A mélypontjaim ezen a szakaszon értek utol. Különösen ártalmasnak bizonyult testi erőmre a férjemmel folytatott telefonbeszélgetés: teljesen elgyöngültem tőle. Az út Csabdiról Nagyegyházára gyönyörű volt, de a lelkem nem tudott szárnyalni. Olyan fáradt voltam, hogy már könyörögtem a lábaimnak tartsanak ki. (Szinte egész életemben láb- és derékfájós voltam egy apró születési rendellensségnek köszönhetően. Fiatalabb koromban a sport sokat segített, de az utóbbi évtizedek alapvetően ülő- és álló életmódja sokat rontott az állapotomon. Az MBT szandálom rengetegett segített rajtam, de épp ezt a lábbelimet nem hoztam el! Miért?!)
Végre megérkeztünk Nagyegyházára, s a faluban ráakadtunk egy nem üzemelő kocsmára, a Vidám Pelikánra. A vendéglátóhelyiség újdonsült bérlői azonban megszántak minket és mindennel elláttak, ami a fáradt vándor testét és lelkét felüdítheti. Főztek nekünk kávét, kaptunk hideg sört és még sajgó lábaimat is lehűthettem a háziak fürdőkádjában. Mindezt 300 Ft-ért, hogy neve legyen a gyereknek. Úgy éreztem, az életemet mentették meg. (Remélem, hogy a kocsma kedves bérlői megtalálták a számításukat és vidáman élnek, mint az a bizonyos pelikán.)
Testben és lélekben felüdülve indultunk Szárliget felé és elkezdtük fontolgatni, hogy nem megyünk tovább Vértessomlóig, eredeti célállomásunkig, mert az még 14 km lett volna Szárligettől, hanem ott keresünk szállást. A polgármesteri hivatalba tértünk be érdeklődni, ahol egyúttal rákérdeztem rég nem látott barátomra és kollégámra, G. Robira. Épp itt lakik, a hivatal háta mögött, - kaptam a választ. Na de már még se mehetek el itt úgy, hogy be ne köszönnék hozzá! - gondoltam és rávettem Juditot egy kis kitérőre. Robi és felesége úgy fogadtak, mintha a múlt héten találkoztunk volna utoljára és hamarosan marasztalni kezdtek. Nem soká kérettük magunkat, hiszen a kedvességük kifejezetten gyógyítólag hatott sajgó lábaimra. Robiék otthonában a nap elszenvedett kínjai oly távolinak tűntek, mintha nem is aznap éltük volna át azokat. Megtapasztaltuk a befogadtatás örömét és a minden rosszat feledtető gondoskodó szeretetet. Hála érte.
Mielőtt álomba szenderültem a nap kínjait felajánlottam még egy nagyon beteg 4 gyermekes anyukáért és az én boldogságomat meghozó szerelmemért. (= a férjem) Előkerestem még az Adoremusomat is és a napi könyörgést nagyon találónak éreztem:
"Mindenható, irgalmas Istenünk, tekints kegyesen gyötrődésünkre: könnyíts meg gyermekeid terhét és erősítsd meg hitünket, hogy mindig kétkedés nélkül bízzunk atyai gondviselésedben. Add, hogy amit most keserves gyötrődésként szenvedünk, változzék át előtted kedves áldozattá." Amen
Izgatottan várom a beszámolóid, hihetetlen élmények, még így, olvasva is átérzem minden sorodat....
VálaszTörlés