A korábbi nagy viharok nyomát még viselik az erdők. Számtalanszor keresztezték utunk kidőlt fák.
2010. aug. 18. szerda
Szárliget - Máriaszakadék - Gánt Bánytelep
Ez a nap egész másképp indult, mint a tegnapi. Kávét és reggelit kaptunk, baráti szeretettel búcsúztattak elkísérve egy darabon, rállítva a helyes útra. "Távirányítónk", Szabolcs szerint a mai nap kevesebb kilométer vár ránk és ez jó érzéssel tölthetne el. Én azonban 30 km-t számoltam, jóval többet, mint Szabolcs. Nem hagy nyugodni a dolog. Újra számolom, megint 30. Még sem hiszek magamnak, ő biztos jobban tudja, mint én. Vajon miért hiszek jobban másnak, mint magamnak? Ezen egy darabig elrágódok, különösen azután, hogy Szabi módosította az adatait. Miért nem bízom magamban? El mertem volna-e indulni egyedül erre az útra? Mint Sz. Timi a Szent Jakab útra? Vagy D. Kata Peruba, meg Indiába? Kizárt dolog. Miért? Tudom, hogy nem másoktól, a "rossz emberektől" való félelem tartana vissza, akiktől sokan féltettek minket mostani utunk előtt is - ilyen félelem nincs bennem. De saját vélt vagy valós alkalmatlanságommal nem szívesen szembesülnék.
A Mária-szakadék mentén régi korok lélektől indított naív művészetét juttatje eszembe az ismeretlen alkotó
Nem sokáig emészthetem magam a lelki nyavalyáim fölött, mert délre - ím már szokás szerint - nagyon fáj a lábam. Annyira, hogy a szállásra érkezésünkig szinte csak a lábaim körül forogtak a gondolataim. A futócipő épp oly kevéssé vált be, mint a bakancs. Kezdem szimbólikusnak érezni, hogy az egyetlen lábbelit, amelynek köszönhetően minden túlzás nélkül a korábbi félnapos létezések után újra egész napra életképessé váltam, nem hoztam el magammal. Én nehezítem meg magamnak az életem? Közben pedig hihetetlenül idegesít a felismerés, hogy akár jól is lehetnék, hiszen egyébként fizikailag egész jól bírom a terhelést. A tavasz óta végzett futóedzések éreztetik hatásukat, az izmaim nem fáradnak el, már a zsákommal is összeszoktunk, épp csak a cipőim avagy a lábaim elviselhetetlenek. Fáj a talpam, meghúzódott, a bokáim pedig leírhatatlan mit művelnek velem. A nap felétől nem tudok én már se befelé, se fölfelé figyelni, csak le a földre, meg a saját lábaimra. Hát ezért jöttem én? Nem, nem, nem.
Vagy lehet, hogy mégis?
A nap felfedzése és egyik öröme, hogy van fényképezőgép a telefonomon! :-) A Máriaszakadékban ki is próbálom és működik. :-) Fogalmam sincs, hány kép fér el 3000 Ft-os kis készülékemen, ezért csak óvatosan kattintgatok. Mégis nagy öröm ez nekem, mert fájó szívvel mondtam le a fényképezőgépről a mérlegelés után. És lám, milyen jól tettem, hogy lemondtam róla. (Végül az egész úton, minden nap készítettem képeket, mert hihetetlenül sok hely van ezen az egyszerű kis masinán. És még a képek minősége is elfogadható.)
A szépen induló nap sok kín közt ért véget számomra - de azért mint eddig mindig, valami kicsike kis jó is adatott a végére. Szállásunk a Fecskepalotában van, ahol halmozottan sérült gyerekek üdülnek. A levegőben valami jó dolog vibrál. A tornaszobában kapunk két matracot és még párnát is hozzá! Micsoda luxus! Jó ledőlni, de még mindig bánt, hogy a fájdalmakat nem tudom félre tenni és miattuk szinte csak magam körül forgok. A napot Pistiért, 86 éves öreg barátjáért édesanyámnak ajánlom fel, aki hasonló gondokkal küzd mint én. Csodálatos ember, ám a benne rejlő sok jó nem tud eléggé kiáradni, mert túlságosan lefoglalják testi hanyatlásának jelei.
"Az Úr lelke rajtam, kiválasztott és megjelölt engem, ő küldött, hogy az üdvösség örömhírét vigyem a szegényeknek és meggyógyítsam a megtört szivüeket." Bár így lenne! Sőt, így legyen!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése