4.nap

Bodajk, Kálváriadomb

2010 aug. 19. csütörtök
Gánt Bányatelep - Csókakő - Bodajk

"Új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek..." (Ez 36, 23-28)

Reggel Gánt - Bányatelepen. A bolt csak 8-kor nyit ki. Mi már 7-kor indulásra készen állunk, mert a reklámtábla szerint ez a nyitás időpontja. Várni kell. A bolt valójában egy szociális otthon büféje. Várakozunk a lakók között. Csendes bolondok, hangos, erőszakos, ijesztő bolondok között. Hová juthat az ember? Mivé lehet? Csak egy hajszálon múlik, hogy ki kerül ide? Ebben a pillantban egész könnyűnek tűnik felismerni a Gondviselést a mi hétköznapi, szokványos nehézségeink közepette. És az ő életükben?

Az otthon egyáltalán nem szociális intézménynek, hanem sokkal inkább pszichiátriainak tűnik. Miért viseli ezt a nevet mégis? Talán így politikailag korrekt? Kevésbé megbélyegző? Vagy mások a juttatások?

A bolt nem nyit ki 8-kor, csak negyed 9-kor. Végül is a lakóknak van idejük, nem? Elnézve a boltos ráérős készülődését dühíteni kezd a gondolat, hogy efféle hozzállás lehet a késői nyitás oka. Mélyeket lélegzek és örülök, hogy én nem itt élek. A hangos, kötekedő néni, aki valakit folytonosan macerált a várakozás közben kedvesen előre enged minket, amikor végre kinyit a bolt. A néma, semmi érzelmet nem mutató fiatalember, aki sokkal később jött, mint a többség, elsőként csörtet be, mindenkit félre tolva. Senki nem tiltakozik. Kenyér, péksütemény nincs. Még jó, hogy a Fecskepalotában kaptunk egy szikkadt kenyeret a sérült gyerekek egyik gondozójától. Veszünk ezt-azt, müzlit, kockasajtot, kekszet, amin kihúzhatjuk a napot, talán még a következőt is (holnap 20-a, minden zárva), amíg megérkezünk Jásdra. Én egy picit aggódom, Judit ellenben cseppet sem. Ettől rám tör a bűntudat, hogy ejnye, már megint ez a fránya aggódás tart fogva. Amikor elkezdek azon aggódni, hogy miért aggódok már megint Judit okos és megnyugtató válasszal szolgál. Valójában nem is aggódom, csak gondoskodok, mert én, mint családanya erre vagyok kondicionálva. Ő független nőként, egy olyan anyukával, akihez bármikor beugorhat enni, nem gondol előre.

Erről eszembe jut, hogy amikor elkezdtem az önálló életem, bizony én se igen gondoltam a holnapra. Ezért aztán a hétvégi menüm gyakran volt pattogatott kukorica és pille cukor. Akkoriban szombaton délben bezártak a boltok és hétfőig a környékünkön az egyetlen élelmiszer forrás a mozi volt, aminek a teljes választékát kimerítette a fenti két dolog. Annál rátartibb voltam, semhogy anyukámhoz rohanjak enni, eszem ágában se volt, hogy amúgy is túlzottnak érzett gondoskodásának még tápot is adjak. Ha már magamnak sem.

Alig szabadulunk végre a nyomasztó környezetből, telefonhívást kapok a zirci plébániáról: elnézést, de az ígéret ellenére nem kaphatunk szállást náluk. Kiakadok. 2 nappal az érkezés előtt közlik velünk, hogy nincs még két hely, mert az ott táborozó cserkészcsapat tovább marad, hogy felköszönthesse B. atyát a neve napján. Puffogok az orrom alatt, hogy ez nem igaz, hogy nincs egy szőnyegük, amit felajánlhatnának! Hogy egy csapatnyi cserkész mellett nem fér el még két ember!Meg hogy ha én lennék a plébános legalább megkérném Mari nénit, aki egyedül él a nagy házábán, hogy fogadja már be egy éjszakára ezt két nyomorultat, ha már egyszer megígértem! Vagy legalább adnék a zarándokoknak valami ötletet, telefonszámot, címet, ahol próbálkozhatnak. De nem, ők csak fogják és elengedik a kezünket, ott az erdő közepén!

Küzdök az indulataim ellen, amik elöntenek, bekerítenek. Próbálom nem összemosni a dolgokat, annak ellenére, hogy nagy a kísértés. Próbálom nem úgy érezni, hogy az egyházam hagyott cserben, hiszen ez csak egy pap, egy férfi család nélkül, aki valószínűleg egyszerűen bele se gondolt, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetbe hozhat minket. Vagy ő jobban bízik a Gondviselésben, a miénkben is, mint én? Küzdök, de nehéz a negatív indulataimat elengedni, rámegy egy-két órám. Furcsa módon közben egyáltalán nem félek attól, hogy nem tudunk majd hol aludni. Jó idő van, van hálózsákunk, akár a természet lágyölén is eltölthetünk egy éjszakát. És Pénzesgyőrben, abban a faluban, amelyik az első faluszerelmem volt gyermekkoromban, vannak még barátok-ismerősök, akikre biztosan számíthatunk. Igaz, az plusz 10 km. Nem félek, és ez még a nagy indulatok közepette is jó érzéssel tölt el - de sértett vagyok. Túlreagálom a dolgot. Már megint nem vagyok elég fontos, nem szeretnek eléggé, nem vesznek komolyan - duzzog bennem lelkemnek az a szeglete, amelyik óvodás maradt. Judit persze, meg csak szép nyugodtan megy előttem szokásos lendületes tempójában, a legcsekélyebb megrendülés jelét se adva. Jó kis tükör! Egyszer csak belenyilall az agyamba a mai olvasmány egy részlete és rádöbbenek - megint és újra -, hogy mennyire hiányzik belőlem az alázat. Haragszom valakire, akiről semmit se tudok, ahelyett, hogy elfogadnám a helyzetet békésen és nyitott szívvel. Valami jó is kisülhet még ebből! Hirtelen elszáll belőlem minden harag és indulat és még énekelni is kezdek a madarak nagy örömére: "Bizakodjatok, jó az Úr..." Aztán vágyaimnak is hangot adok: "Tiszta szívet teremts bennem, ó, Uram..."

Megnyugszom és eszembe jutnak azok, akik otthon szenvednek: Éva, Dodó, Pisti. Imádkozom értük, bár a szívem mélyén úgy érzem a két nagybeteg barátnő számára emberi ésszel már nincs remény. Nem tudom elhinni, hogy van visszaút az állapotukból, pedig annyira szeretném! De legalább békés szívvel távozzanak és a családjuk ... mit lehet kívánni ilyen helyzetben egy családnak? Itt maradó gyerekeknek? Férjnek? Képzeletben Isten tenyerébe helyezem őket és kérem, hogy a legjobbat hozza ki számukra ebből a fájdalmas tapasztalatból. Ha már így kell lennie. Imádkozom értük, de a rámtörő fájdalmakat, a felnőttkori szerelem-falu, Murga javára, életben maradására, felvirágzására ajánlom fel.

Csókakőn pihenünk egyet, de előtte még, ahogy a sziklás úton ereszkedünk lefelé a hegyről, megpillantunk egy legalább 80 éves nénit, amint unokájával a nehéz terepen félretaposott szandálban, otthonkában túrázik. Fantáziánk nem beindul, hanem berobban és pillanatokon belül egy egész történet kerekedik "Kommandós Nagyi" figurája köré. Harsogó kacagásunk visszhangozzák a környező sziklák, de már nem bírunk magunkkal, potyognak a könnyeink a kacagástól.

Csókakőről irány Bodajk, végig országúton. Hervasztó és tikkasztó a tűző napon, legalább 40 fok lehet. Ugyanakkor felér egy tanulmánnyal az emberi lélek és az autó árának összefüggéseiről. A gyérforgalmú országúton némelyik autós sportot űz abból, hogy halálos veszedelembe sodorjon minket.

Könnybe lábad a szemem, ahogy Bodajk felé, a Bakony felé közeledünk. Ha a Bakonyra gondolok, még ma is másképp ver a szivem. Tényleg ideje , hogy lezárjam a kapcsolatom a Bakonnyal. Annak a szerelemnek már vége. El kell engednem... Új hely, új célok, új élet vár rám.

Megérkezünk a panzióba, kedves tulajdonos és labrador kutya fogad. Kis pihi - Judit közben már tornázik, - hát ez a nő soha nem fárad el?!Majd irány a Kálvária domb. A domborművek önmagukban nem bírnak művészi értékkel, de az egész rendkívül hangulatos. Közhelyesen, de gyönyörűen kék az ég és zöld a fű. Lekuporodom Krisztus lábához a domb tetején és béke költözik a szívembe. Hálás vagyok az életemért, a férjemért, a gyermekeimért, hogy itt lehetek. Tele vagyok fájdalommal, mégis minden olyan nagyon jó.

Bodajk, Kálvária

6-ra leszaladunk a templomhoz, ahol a kiírás szerint rózsafüzér, igeliturgia és áldoztatás lenne, ám elmarad. Kicsit csalódottak vagyunk, de ma már nem fér több békétlenség még az én szívembe se. Ez van, lépjünk túl rajta. Irány a legszimpatikusabb presszó terasszal, napernyőkkel. Még az én antialkoholista barátnőm is rendel egy pohár bort, ami jót is tesz neki. Megtárgyaljuk az élet nagy dolgait. Drukkolok neki. Határozottan úgy érzem, hogy ez az út számára valami komoly dolgot hoz. És nekem? Nincsenek elvárásaim. Nincs egyszerű válaszom arra, hogy miért jöttem el. Amikor Judit feltette a kérdést, hogy ismerek-e valakit, aki szóba jöhetne , mint zarándoktárs számára, egyből tudtam, hogy igen, ismerek valakit. Nem jeleztem rögtön, biztos akartam lenni benne, hogy biztos vagyok benne. És az voltam. Tudtam hogy el kell jönnöm, hogy szükségem van egy kis csendre, egyszerűségre, odaadható időre. Tudtam, hogy sokakért és sokmindenért áldozatként és hálából fel fogom ajánlani ezt az utat, de hazudnék, ha azt állítanám, ez indított el. Megszólalt bennem egy hang, hogy menjek. Ide és erre az útra, ne pedig arra és akkor, amit eredetileg terveztem. Így hát itt vagyok. Mert ezt a hangot hallottam már máskor is, és ha hallgattam rá, mindig "bejött."