5.nap

A fehérvárcsurgói víztározó - egy darabig szépnek láttam

2010. aug.20.
Bodajk - Jásd

Ez a nap ... ez a nap volt az, amire nincs jelzőm. Ami lenne, azzal nem élek. Ha csak annyit mondok, hogy a leghosszabb, a legfárasztóbb, a legforróbb, a legreménytelenebb - azzal nem mondtam semmit. Hosszú, tekervényes út után (The Long and Windig Road by Beatles - csengett fel a fülemben), melynek során meg kellett kerülnünk a fehérvárcsurgói víztározót jutottunk el Isztimérre. A térképünk és a környékbeliek egybehangzóan állították, hogy csak ez az egy út létezik. A lelkembe mégis kétely költözött, hogy ez nem létezik ... biztos van valami nagyon egyszerű, rövid, könnyű út is, - keresztül a nagy vízen, vagy szárnyakkal hasítva az eget?! - csak én vagyok olyan balfék, hogy nem látom. A kétely persze direkt jó - mazochistáknak különösen, meg arra, hogy még nehezebb legyen minden méter. Ha az ember nem bízik magában, az út sokkal keservesebb. Minden lépés kettővel ér fel. Körbejártuk a kérdést, megvizsgáltuk a lehetőségeket, kezünkben a térkép. Döntöttünk. Mit akarok még? Csak menni kell és hinni. Csak.

A Mária Út Egyesület javaslata alapján Bodajkról Csatkára vezetett volna az utunk, de ezt elvetettük, több okból. Nem találtunk szállást és a kijelölt út sem volt szimpatikus a térkép alapján. Hah! Így jelöltük ki Jásdot a mai nap uticéljául, ahol egy rég nem látott barátom gyönyörű parasztháza várt ránk, vándorokra. Talán egyszer kiváncsiságból megteszem az eredeti szakaszt is, hogy tudjam, mi lett volna ha... De persze úgy se az lett volna, mert a pillanat már nem ugyanaz.

Isztimér környéke

Isztiméren akadt egy nyitott presszó, ahol hideg sörrel (én), üditővel (Judit) és kávéval kényeztettük magunkat szikkadt kenyérkénk kísérőjeként - és ahol az emberek úgy néztek ránk, mint frissen szökött bolondokra az elmegyógyintézetből, amikor megtudták, hogy Jásdra megyünk. Hogy az még 23 km! Hát, akkor hajrá, mert messzi még a messzi!

A korsónyi (gyorsan lehörpintett)pihenő után neki vágtunk az újabb szakasznak, egy 13 km-es földúton. Tűző nap, árnyék sehol, jobbról kukoricaföldek, balra dzsindzsás. Körülbelül a földút felénél végre néhány csenevész fa picinyke árnyékot vet. Leroskadunk, előbányászom Fastum gélem a hátizsákból és sajgó lábaim masszírozom egy titkon elmorzsolt könnycseppel a szemem sarkában. Ó, Istenem, hogy fogom ezt a napot kibírni?! Valahogy most Judit se tűnik olyan fittnek és vidámnak. Az égen keringő varjakat egyenesen keselyűknek nézi, melyek csak arra várnak, hogy végre megadjuk magunkat a sorsnak. Itt még nem tartunk, de mérhetetlenül erős vágy ébred bennem, hogy történjen valami csoda! Új lábakat kapjak, szárnyam nőjön vagy legalább beboruljon az ég!

És lőn! Itt, a semmi közepén felbukkan egy terepjáró angol rendszámmal, jobboldali kormánnyal, benne egy jóképű és nagyon kedves magyar angyal, Zoli. Nem lehet neki nemet mondani, amikor felajánlja, hogy elvisz minket a dülő út végére. Mire oda érünk szemében aggodalom és hitetlenkedés keveredik megtudván honnan hová tartunk. Meghívna minket a házába, ahol már fő a halászlé, hűl a sör, gyülekeznek a barátok. Ne gyötörjük magunkat, majd ő holnap elvisz! Érezzük, hogy félt minket és segíteni szeretne. Miután elutasítjuk a meghívást, azt javasolja, hogy elvisz Jásdra. Melengeti a szívünket a segítőkészsége, de nem élünk a lehetőséggel. Mindketten úgy érezzük, hogy ennyi segítséget elfogadhattunk, de tovább a saját lábunkon kell mennünk. Meg aztán találkozónk is van Hamuháznál, így a hétházpusztai elágazásnál búcsút veszünk Zolitól és erőt merítve kedvességéből immár vidáman szedjük a lábunkat.

Ó, Hamuház! Kisebb fajta megváltásban volt részem ott. Itt csatlakozott hozzánk Szabolcs, hogy két napig útitársunk legyen. És mit hozott nekem? A csodálatos, életmentő, drága, egyetlen MBT szandálom! Hálát adok az égieknek ezért a csodás találmányért és nem morgok a szerintem szemérmetlen és kirekesztő ára miatt. Most nem. Minden erőmre szükségem van és a negatív gondolatok gyorsan emésztik az energiát. Szabolcs szerint már csak 7 km van hátra! Nekem ugyan 70-nek tűnt mire megtettük, de egész más volt a szandálomban, mint cipőben. Azért azt be kell vallanom, hogy a megváltó szandál ellenére, mire este 6-ra Jásdra értünk, én már félig önkívületben voltam. De azért megcsináltam!;-)