6. nap

2010. aug.21.
Jásd - Zirc - Borzavár

Bennem mennyi ócska vágy van,

S mennyi vád van ellenem.

Mindet le kellene ráznom,

El kellene ejtenem.

Mégis bennem úgy csörögnek,

Mint babzsákban a babok,

Üzengetik már a rögnek,

Miféle sárból vagyok.

Ágyba kell engem temetni,

Tán reggelre kikelek,

Bár mag bennem van seregnyi,

Akad itt elég gyerek.

A földön van utódom bőven,

S lesz is, osztódnak tovább,

De nem sokszorozódom fenn,

Csak vétkeim szaporák.

Ugyanegy úton taposva,

Elbuktat minden gyökér,

Kaszám éle csupa rozsda,

A fű homlokomig ér.

Istenem rabolj ki sportból,

Legyek üres-üreges!

Tölts ki, vess szét tömlőt : újbor,

Csak a végén te nevess!

(Lackfi János: Babzsák)

A jásdi Mária kegyhely

A Bakony szívében

Úgy tarják, hogy a 21-es nyerőszám. . Gördülő talpaimon könnyedén vettem az akadályokat! És ha kisebb a fizikai fájdalom, a gondolatok, érzések, nem csak a testre irányulnak. Fizikai szempontból eddig ez volt a legkönnyebb napom. Bár, az az egyik nagy felismerésem, hogy nincs könnyű nap. Minden napnak megvan a maga nehézsége és, persze, a maga szépsége. Közhely. De miből lesz közhely? Az újra és újra megélt igazságból?

Ma elementáris erővel tört rám a család hiánya. Talán, mert szuper szandálomban sokkal vidámabb a lét és a gondolataim is szabadabban szállnak. Nem ragadnak le a sárba. Felemelkednek legalább a szívig. Benedek fiam azt mondta ma a telefonba, hogy "ha te el akarsz majd megint menni zarándoklatra, inkább veled megyek." És hallottam, hogy görbül lefelé a szája. Úgy érzem, hogy soha többé nem akarok sehova se menni nélkülük.

Érzések, gondolatok öntenek el. Mit keresek én itt? Miért jöttem el erre az útra? Ha bárki feltette ezt a kérdést indulásunk előtt, legfeljebb ennyit mondtam:- Csendre van szükségem, - és ez igaz is. És akiknek gyerekeik vannak, azoknak bőven elég is volt ez a válasz. :-) De nekem már nem elég. Vannak fontos és szépen hangzó indokaim és céljaim. Komolyan is gondolom őket. Imádkozom sokakért és sok mindenkiért. - Ezt persze otthon épp úgy megtehetném.

Miért vagyok itt? Bizonyítani akarok? Magamnak, másoknak? Másoknak talán már nem. Vagy nem annyira. Magamnak még igen. Ez baj, azt hiszem. Megkövesdett kétségek, félelmek, hiányérzetek, ítéletek - rabolj ki Istenem, hadd legyek üres! Legyen bennem hely neked.

Ami a nap történéseit illeti. Kacérkodtam a gondolattal, hogy ma egyedül megyek, míg Judit és Szabolcs egy másik úton. Csak az országos kéken kell mennem, sima ügy. Hát az országos kék nem sima ügy. Pocsék állapotban van a jelzés, az út sokszor machetét kíván. Párhuzamok bukkannak fel bennem, hasonlatok, de nem részletezem. Meghagyom nektek a lehetőséget, hogy asszociációs képességeitek szabadon szárnyalhassanak.

Ahogy hármas bandukoltunk, mert még sem váltunk külön, - ami jó döntés volt, mert több helyen bizony alig találtuk meg a jelzést, sokat bolyongatam volna egyedül - egyszer csak valami csendes megnyugvás borult rám. Minek erőltetném az egyedül létet, az önmagamban való elégségességet?! Nem kell bizonygatnom, hogy egyedül is képes vagyok rá, nem kell erősnek lennem mindig, minden helyzetben. Arra lettünk teremtve, hogy együtt haladjunk az úton. Párban, barátokkal, közösségekkel. Nem vagyok egyedül. És hálás vagyok érte.

A zirci apátság.

Természetesen szállásunk is lett, fölösleges volt az aggodalmam, mint mindig. Judit báratainak rokonai Borzaváron vártak minket. Tiszta szobával, jó szóval, étellel, itallal, szeretettel. Köszönet nekik érte.