7. nap

Bakonybél - Szentkút

Aug. 22. vasárnap
Borzavár - Bakonybél

Szép nap, jó nap, békességes nap, igazi vasárnap! A táv nem megerőltető és még a jelzések is jók! A Kőris hegyre felmenni, na, az egy kicsit húzós volt, de tudtam előre, hogy milyen lesz, hisz nem egyszer megmásztam régen. De nem tévedünk el, nem járunk tévúton! Ripsz-ropsz, frissen és üdén, szinte még ebédidőben megérkezünk Bakonybélbe.

Ha nincs emelkedő, van lépcső

A bakonybéli szerzetesek, az a kettő, ki épp otthon van, nagyon kedvesen fogadnak és rögtön felkínálják nekünk maradék kis ebédjüket nagy szabadkozva. Elfogadjuk, jó ízűen meg is esszük, de jól nem lakunk tőle, így miután kis szobánkban berendezkedünk és felfrissülünk ebéd után nézünk. Rátalálunk a vadregényes Vadszölő nevű étteremre, ahol "kirúgunk a hámból". Három fogásos, finom ebédet eszünk. Gombaleves, tejfölös tócsni és gesztenyepüré, ez az én választásom. Egy árnyékos, szép nagy asztal mellett egyetlen idős férfi ül, aki észreveszi, hogy kedélyes lakománkat veszélyezteti a ránk tűző nap, s maga mellé hív minket. Nem tolakodó, egyszerűen kedves. Egy keveset mesél a családjáról, lányáról, vejéről, unokáiról, akikkel most együtt nyaralnak a környéken. Szép család lehetnek. Csodálom és kicsit irigylem őket. Micsoda kincs egy ilyen nagyszülő pár, akik nem csak az alvó unokák őrzését vállalják, de sportos gyermekeik és unokáik programjaiban is szívesen részt vesznek. Bicikli túráznak, síelnek velük. Egyébként meg színházban, kiállításokra viszik a gyerekeket. Egyértelmű, hogy én is szuper nagyi szeretnék majd lenni. Lányom, a maga 11 és fél évével "fenyeget" is, hogy tőle legalább hat unokára számíthatok. Úgy legyen! :-)

Ebéd után egy kicsit pihenünk, közben telefonon keres külföldön élő szívbéli barátnőm öccse, akiről rég nem hallottam. Nagy örömömre megtudom, hogy évek hosszú kálváriája után, remek állást kapott. Heverészve beszélgetek vele, de ellustulni nem szabad! Juditom nem is hagyná, a beszélgetés után elsétálunk hát a Szentkúthoz. Gyönyörűek a délutáni fények és valami megkapó hangulat lengi be a helyet. Szent hely. Elolvasom, hogy itt volt remete 3 évig Szent Gellért. Nem tudtam, vagy csak elfelejtettem? A tó körül padok, Judit is, én is választunk magunknak egyet-egyet. Hogy az ő gondolatai merre járnak, nem tudom. Az én gondolataim a múlt felé, de két irányban. Egyrészt Szent Gellért, másrészt a múlt, a saját múltam nyomában.

Judit a szentkúti kápolna tövében - merre jár lélekben?

Merő véletlenségből egy olyan padra ülök le, melyen kis réztábla hirdeti: Adományozó: K. család, Pénzesgyőr. Régi szomszédaink, Bakony-kórral megfertőző kollégái, barátai édesanyámnak. Általuk kerültünk Pénzesgyőrbe, általuk szerettem meg annyira ezt a környéket, hogy még ma is fáj. Elengedni, lemondani, elfogadni. Tanulom a leckét. A veszteséget megsiratni, majd tovább lépni. Az agyam, a lelkem már tudja, hogy erre képesnek kell lennem, a zsigereim még nem mindig. Furcsa ez az út. A múlt dolgai kétféleképpen kerülnek elém. Ezer éve nem látott, régi barátok kerülnek elő, bukkannak fel az emlékezetemben és a valóságban is. Megbújtak csendben és titkon egy kicsi rekeszében az életemnek, és most hipp-hopp, mint a mesében itt teremnek, szállást adnak, megvendégelnek, jó hírt hoznak. Persze, az árnyak is kísértenek, az elhanyagolt barátságok, rokonságok, a fájdalmas kapcsolatok, melyek elől megszökni könnyebb, mint kitartani bennük. Bár békésebb, szelídebb, kevésbé büszke és konok család sarja lennék! Bár lett volna olyan tanítóm, mint Szent Gellért!

Felkavaró érzés olyan helyen lenni, amit még Szent István alapított, ahol Gellért, lemondva rangról és fontosságról, egyszerű remeteként egy kunyhóban élt. Zarándok volt egy kis kunyhóban? Így találta meg azt a csendet és békességet, melyben Isten iránti szeretet olyannyira elmélyedhetett , hogy elbírta a mártírhalált? Állítólag a halála előtti napon látomása volt a közelgő végről, de nem próbált meg elszökni. " {A szeretet}Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel." (1 Kor 12,30-13,13)

Nekem ezt még tanulnom kell. Nem is értettem sokáig, azt hiszem, hogy mit jelent ez a mondat. Most kezdem kapiskálni csak.

Vacsorára visszatérünk a monostor vendégszállására és falatozunk egy keveset a szalámiból és szalonnából, amit még reggel borzavári vendéglátóinktól kaptunk. fél 9-re átmegyünk a templomba, sajnos, mise nincs, de a kompletórium a gyertyafényes templombangyönyörű. Az egyik testvér egy "extrém" hangszeren játszik, aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni, de úgy szól mint valami mennyei cimbalom. Egészen elvarázsol, a lelkem mintha égi jacuzziban mártózna.

Lefekvéskor kicsit összeszorul a gyomrom a holnapi napra gondolva, ami több mint 30 km-t tartogat. Aggodalmam kiváltó oka egy hatalmas vízhólyag, ami már napokkal ezelőtt megjelent bal lábam nagyujján. Eddig legfeljebb esztétikai gondot okozott, én azonban merő óvatosságból leragasztottam leukoplaszttal. Ez aztán jól feltépte és most egy hatalmas élő seb sajog az ujjamon. Úgy kell nekem. Ijedtemben fellapozom egyre fogyó Adoremusom (a magunk mögött hagyott napokkal a lapokat is ott hagyom) hátha találok benne valami biztatót. Helyette egy kis atyai intelemre lelek benne: "Ezért erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket. Járjatok egyenesen, hogy a megbénult tag ki ne ficamodjék, hanem inkább meggyógyuljon." Más szóval: Szedd össze magad, édes lányom!