8. nap

Frissítő talpmasszázs útközben

Aug. 23. hétfő
Bakonybél-Attyapuszta (Pápakovácsi)
30,6 km

Szokás szerint reggel 7 körül nyakunkba kapjuk a lábunk és elhagyjuk Bakonybélt. Hosszú út vár ránk, de a Bakonyból kifelé vezető szakasz legalább jól jelzett. A jelzések, amióta úton vagyunk rendkívüli fontossággal bírnak számunkra. Egyetlen szem elől tévesztett jel kilométeres kitérőket jelenthet. Egy elhanyagolt útszakasz lekopott, láthatatlan jelekkel, tüskés indákkal benőtt ösvényeken rengeteg bosszúság forrása. Napjaink gondtalansága az úton nagy mértékben mások odaadásától függ. Mások lelkiismeretes munkájától, önként vállalt áldozatától. A túrista utak karbatartását, a jelzések frissítését általában egyesületek végzik. A Mária Út is - melyen haladunk, ha nem is mindenhol ragaszkodva az egyesület ajánlásaihoz - önkéntesek munkája nyomán épül. Budapest környékén a jelzések gyakoriak, frissek, jól láthatók és ezáltal bíztatók. Távolodva a fővárostól nem csak a lila M- mel találkozunk ritkán, de az egyéb jelzésekkel is gyakran van gond. A Mária út még épülőben van, számítottunk rá, hogy nem lesz mindenütt megfelelő a jelzés. De az meglep, hogy a hagyományos túrista utak jeleit gyakran milyen nehéz fellelni. (Azért lep meg mert máskor a férjemmel vagy tapasztalt túrázókkal kirándulok és csak megyek amerre vezetnek. Nem nekem kell figyelnem a jelzéseket.) Megtapasztalva, hogy mekkora jelentősége lehet egy apró jelnek a vándorok életében, mérlegelni kezdem, hogy csatlakozom a Mária Utasokhoz és eljárok majd jelzéseket festeni. Végül mégis elvetem a gondolatot. Egyre erőteljesebben kristályosodik ki bennem, hogy túlfeszített életemben le kell adnom dolgokat, feladatokat és nem újabbakat felvállalni - hiába teng túl bennem a világmegváltó érzület.



Jelzések.Mennyi jelzést, útmutatást, sugallatot kapunk vajon életünkben, hogy erre tarts, ez a jó út! Hányat veszünk észre és hány marad rejtve lelkünk bozótjaiban? Hányszor maradunk vakok és süketek és teszünk fölösleges, ám jól megszenvedett kitérőket? És kik az én jelzésfestőim? Kik hagytak maguk után tiszta, világos útmutatást? Kik tanítottak, szépre, jóra és rendre? Kik hanyagolták el belső ösvényeimet, akikre ez a feladat bízatott? És én vajon milyen jeleket hagyok a világban, gyermekeim, férjem, barátaim életében? Nem is beszélve azokról, akik nem az enyéim, akik nem a barátaim, nem a szeretteim.

Frissen baktatunk a szép tájon, szép falvak között a tegnapi "wellness nap" után. Németbánya különösen tetszik. Kicsi, tiszta, rendezett, karban tartott falu, de boltot hiába kersünk. Beszédbe elegyedünk egy nénivel és megtudom, hogy a falu alig nagyobb, mint Murga: kilencvenegynéhány lakos, tizenvalahány üdölő lakja. De se boltja, se kocsmája. Milyen jó, hogy Murgának még van mindkettő! A németbányaiaknak a 6 km-re levő Bakonyjákóra kell boltba járniuk, a busz persze ritkán jár. Számunkra sincs más választás, ki kell tartanunk Jákóig. A néni bíztat, hogy ott lesz presszó, ahol kávézhatunk.

A füst elől kimenekülük kávézni a presszó elé Jákón

Lassan szelíd lankákká alakulnak a Bakony hegyei, de még az alja is szép, Döbrönte, Ganna - vissza kéne jönni ide a gyerekekkel. Ganna szélén a biztonság kedvéért megkérdezünk egy bringás fiút, hogy jó útra kanyarodtunk-e? Oly lelkesen és biztatóan mondja, hogy Pápakovácsi jobbra az első falu, mintha csak percek kérdése lenne, hogy odaérjünk. Bár tudom a tényeket, a ránk váró kilométerek számát, a déli napsütésben lelkem alig várja, hogy bedőlhessen a csalóka illúziónak, hogy mindjárt megérkezünk. Hiszen jobbra az első falu Pápakovácsi! Onnan már csak 3-4 km Attyapuszta! Kegyetlen 12 km-t kutyagolunk a forró aszfalton. Még vastag talpú szandálomban is ég a talpam, agyam pedig forr a koponyámban. Felrémlik előttem, hogy az út egyszer csak forró aszfaltfolyammá válik alattunk és benyel valami sűrű fekete kátrány örvény. Egyszer csak valamelyikünk kiejti a száján, hogy "jobbra az első falu" és kínunkban úgy vihogunk, mintha kamaszlányok lennénk. Ettől kezdve már nem is olyan borzasztó a forróság. Jó kedéllyel mindent könnyebb túlélni. Beérve Pápakovácsiba Juditnak álljt parancsolok az első kocsmánál és magamba döntök egy üveg hideg sört. Ő persze csak egy kis szolíd üdítőt iszik. :-)

Mikor megérkezünk Attyapusztára, a rendházhoz, csak egy puli reagál az érkezésünkre. Ledőlünk a fűbe a kerítés előtt egy fa árnyékába és nyugodt lélekkel várjuk, hogy valaki megérkezzen és beengedjen. Hamarosan jön is egy autó, benne mosolygós, csodálatos kisugárzású nővér. Mintha az egész lénye átölelne, szeretete sugarába vonna. Megint jó dolgunk van: nem csak ágyat kapunk és tisztálkodhatunk, de pillanatokon belül előkerül mindenféle finom falat. Tábor volt a rendházban és az eltávozott táborozók sok finomságot hagytak nekünk. Hideg gyümölcsleves, rántott pöffeteg gomba, szendvicskrémek és friss zöldségek a rendház kertjéből kerülnek az asztalunkra. Vacsora közben komoly beszélgetésbe elegyedünk Margit nővérrel, akinek élete fordulóponthoz érkezett és mi elszoruló szívvel hallgatjuk. De ő erősnek látszik és a belső fénye nem fakul. Istenem add, hogy továbbra is a te jelzéseid mentén haladjon és minden nehézség ellenére megőrizze azt a fényt melyet Tőled kapott!