10. nap

A fele utat már megtettük

Aug 25. szerda
Nyárád - Mihályháza - Celldömölk

Kedves vendéglátónkat nem tudtuk lebeszélni róla, hogy legalább a szomszád faluig ne vigyen el kocsival, így a gyaloglást Mihályházán kezdtük el. Érdekes, hogy az emberek nagy része úgy reagál arra, hogy gyalog megyünk, mintha valami különleges dolgot csinálnánk. Mulatságosnak találom az elkerekedő tekinteteket, hiszen évezredekig alapvetően mégis csak gyalog közlekedtünk, nem?!

A mai nap a sár nehezítette utunk. Hálás vagyok a kölcsönkapott botokért, nagyon sokat segítenek.

Kényelmes út után már fél 1-re meg is érkezünk Celldömölkre, ami azért egy kisebb eufóriát okoz bennem. Ez az út fele! Tegnap reggel Kinga barátnőm megkérdezte, hogy érzek-e már valami változást magamon? Hirtelenjében nem tudtam válaszolni, csak azt, hogy inkább abban erősödtem meg, hogy min kell változtatnom magamon, az életemben. Később Luigi hívott és ugyanezt kérdezte. Neki már azt is el tudtam mondani, hogy érzek magamban valami folyamatos, csendesen csordogáló örömöt és derűt, annak ellenére, hogy szinte egyfolytában fáj a lábam és fáradt vagyok. És ez a jó érzés itt bennem nekem nagyon sokat jelent, mert a hétköznapjaimat nagyon meghatározza ez a két dolog: a fájdalom és a fáradtság. De a legrosszab az, amikor azt érzem, hogy ezek legyűrik bennem a békességet, a kedvességet és mindent jót, ami hozzám tartozik. Nem tudom, hogy meg fog-e változtatni ez az út, megváltozik-e tartósan bennem valami? Nem hiszek benne, hogy a változás egycsapásra jön és könnyen adják. Inkább azt remélem ettől az úttól, hogy letisztulnak bennem dolgok és megerősít abban, hogy jó irányba küzdöm magam előre. Ha belegondolok, már az hogy itt vagyok, nagy dolog számomra. Hogy bele mertem vágni, hogy le mertem mondani a férjem nyújtotta biztonságról, mely minden bajban, nehézségben okos, talpra esett és higgadt megoldásokat kínál számomra. 10 napja járok úttalan utakon én, aki gyakran vádolom magam gyengeséggel, alkalmatlansággal. Pedig, hát nem vagyok ilyen, tudom. De itt és most Celldömölkön meg is élem. Szembesülök vele, hogy nem vagyok piskóta. Kemény munkát végzek és sok mindenen átevickéltem már az életben egyedül is, fájdalmak és nehézségek között is. Amit talán leginkább szeretnék megkapni ettől az úttól, hogy a végére közelebb kerüljek önmagamhoz. Lássam magam olyannak, amilyennek Ő lát.

Egy kis kápolna az út mellett, nagyon tetszik, ahogy a mezőn olyan egyszerűen és magatától értetődően ott van.

Ami még nagyon jól esik amióta úton vagyunk, hogy nincs bennem az az örökös feszültség, hogy megint nem értem a dolgok végére. Hogy még ezt meg azt meg amazt is meg kellett volna csinálnom. Hogy választanom kell a család, a barátok vagy a munka között. Most minden olyan egyértelmű és egyszerű. Tudom a napi penzumot, és hol könnyebben, hol nehezebben, de el is végzem. Mindig utolérem magam.

Az a pici pont ott elől nem magam vagyok, akit utol kéne érnem, hanem Judit. De ő utána nem kell szaladnom, mint saját magam után, ő időnként megvár.

Judithoz röpke időre látogatók jönnek, édesanyja és keresztlánya, és velük megyünk Csabáékhoz, Judit anyukájának gyermekkori barátjához. Csabáék leírhatatlan szeretettel és pazar ebéddel fogadnak. Az étel egy dolog, nem is utolsó - ám az a leírhatatlan jókedély és átható szeretet, ami az egész családból árad, levesz a lábamról. Ilyen emberek társaságában jó lenni. Természetesek, közvetlenek, felszabadultak és Csaba még vicces is. Bárcsak ilyen emberekből állna a világ! Szemérmetlenül degeszre tömött hassal tértünk nyugóvóra Kemenesmártonban, egy régi, nagyon szép plébánia épületéből kialakított zarándokszálláson.

Elalvás előtt a gondolataim még sok felé járnak. Tele vagyok örömmel és hálával. Az erőmért és a kitartásomért, amivel eljutottam idáig. Csabáért és családjáért, és minden tiszta, kedves, őszinte emberért. A családomért, akiket minden nappal jobban értékelek. (És nem, nem bánom, hogy ők nem jöttek el ma meglátogatni, mint ahogy az út előtt Judit ötlete nyomán felmerült bennünk. Azt hiszem, túl nehéz lett volna újra elválni.)

Elalvás előtt a gondolataim még sok felé járnak. Ausztria felé is. A ránk váró hegyek felé is.
Boldogságban úszó lelkembe behatol a kétely, gyomrom összeszorul. Bedagadt bokáim, lábujjaim sajognak. Édes Istenem, hogy fogok én azokra a hegyekre felmenni? Hacsak Te nem tolsz fel! Ugye megteszed?