12.nap

Valaki megvette az erdőt - annyi neked kék jelzés! Menjen, ki merre lát!

Aug. 27. péntek, Szent Mónika emléknapja a katolikus egyházban
Csénye-Csepreg, kb 34km

A tegnapi nagy menet után, ma már 6.40-kor elindulunk. Következmény: nem jutunk kávéhoz, még minden zárva. Ólmosan szedem a lábaim, kábának érzem magam, és a hangulatom is nyomott. Egy idő után a gyaloglástól felpezsdül a vérkeringésem és a kedvem is, különösen akkor, amikor Bögötön egy kedves ember leszólít és szóba elegyedünk. Nem mond semmi különöset, mégis úgy felvidít az emberi, a jó szó, hogy szárnyakat kapok és egy darabig lendületesen utasítom magam mögé a kilométereket.

Bögöt után elhagyjuk az országos kék túra jelzését, mert a Mária úton akarunk menni, de ezúttal ez rossz választás volt. A térkép szerint a lila M, amely a Mária utat jelöli a Váti tó környékén halad. Ám egy idő után a az út is, a jelzés is eltűnik s belevész egy olyan bozótosba, amin ember át nem mehet motoros fűrész nélkül. Előbányásszuk a hátizsákból a Szabolcs által ránk hagyományozott GPS-t is, de sajnos bozótirtásra az se képes. Ami rosszabb, hogy az utat sem találja. Megriasztotunk egy szerelmeskedő ifjú párt, megzavarunk néhány horgászt, de ők se tudnak a mi utunkról semmit. Kénytelenek vagyunk rögtönözni és egy szélesebb földutat választunk, amiről azt sejtjük, hogy Szelestére vezet. Szelestére, ahová határozottan NEM akartunk menni, mert igen nagy kerülőt jelent. Mégis ott kötünk ki és legalább ihatunk egy kávét, nyalhatunk egy fagyit. Sőt, még az is kiderül, hogy finom az út mentén termő szelestei szilva.

Üdítő kivétel a nap folyamán: egy széles, járható szakasz

Újra az országos kéken haladunk, ami alig járhatóbb, mint a Váti tó környéki bozótos! Az életben többet nem megyek bozótvágó nélkül kirándulni Magyarországon! A baj az, hogy az ilyen elhanyagolt utakon haladni, vagy megpróbálni kikerülni őket, sok energiát emésztenek fel. És most már bennünk van kb 200-250 km. Szinte hősnek érzem magunkat, ahogy árkon-bokron át, tüskés ágak és indák között csörtetünk előre. Hajt a dac, a csakazértis előre. Amikor végre kiérünk egy szinte sztrádának látszó, rendezett erdei útra, Judit ott helyben leroskad és majszolni kezd egy zsömlét. Én készítek róla egy képet, mert ilyen fáradtnak és morcosnak még nem láttam mióta úton vagyunk, majd hanyatt dőlök és egy autóról ábrándozom. Nem "szabályos" kívánság egy gyalogos zarándoktól, belátom, de rettenetesen fáradtnak érzem magam. Úgy, mint néhány napja a Mellár dűlőn: én innen egy tapodtat se tudok tovább menni. És mit tesz Isten? Hát küld egy autót! Nem hiszünk a szemünknek s a fülünknek, mikor az úton felbukkan egy fehér autó, s a sofőr megáll és felajánlja, hogy Bükig elvisz minket. A csomagtartó erdei gombával tele, de szívesen szorongatjuk zsákjainkat az ölünkben. Utólag kiszámoljuk, hogy az autós által kb annyi kilométert kaptunk vissza, amennyit a fölösleges kerülő révén tettünk a lábainkba.

Ez az a hely és majd nem ez az a pillananat, amikor jött az autó!

Bükről már csak 5 kilométer Csénye, mai célállomásunk. Felvidulva és hálás szívvel tesszük meg a maradék utat. Hálánk az egekig ér, amikor belépünk a paplakba, néhány pillanattal az előtt, hogy leszakad az ég! Hatalmas vihar dúl odakint. Ha nem találkozunk az autós emberrel az erdőben, ezt is a nyakunkba kapjuk!

A csényei plébános mosolygós, kedves, nagyon szimpatikus ember. Rántottát süt nekünk, majd gyümölcsöt, süteményt varázsol az asztalra. Alig etet meg minket, mennie kell, esti mise van a templomban. Ezután a nap után nekünk is jól esik betérni Isten házába, ahol nagy meglepetésünkre a pap megemlékezik rólunk a misében.

A mosolygós csényei plébános és diakónusa

Már a szertartás alatt érzem, hogy nem csak a szokásos fáradtság borít el. Ma valahogy különösen rosszul érzem magam. Olyan nyomást, nehézséget érzek a mellkasomban, ami megijeszt. Mise után elhelyezkedünk a plébánia vendégházában és lefekszünk, de a rosszullétem nem múlik, sőt. Olyannyira, hogy úgy érzem, nem biztos, hogy megérem a reggelt. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire valós a rosszullétem, mennyire a fáradtság és a kialvatlanság következménye, vagy mennyire lelki eredetű? A családom hiánya, a miattuk érzett bűntudat, vagy az egyéb feltörő emlékek, gondolatok okozzák ezt a rettenetes szorítást, amitől nem kapok levegőt? Nem tudom. De ma életemben először olyat teszek, amit még soha. Mielőtt lehajtanám fejemet a pulóveremből hajtogatott párnára, rövid kis végrendeletet körmölök naplónak használt kék füzetembe.