16. nap

Búcsú fotó csodálatos házigazdáinkkal - köszönet és hála neki és értük!

Aug. 31. kedd
St.Corona - Shottwien 25 km

Hideg reggelre ébredünk. Az időjárás-előrejelzés valószínűleg nem sok jót ígér, mert házigazdáink - bár bíztatnak minket, hogy lám milyen szép tiszta az ég, s hamarosan melegebb lesz - indulás előtt pulóverekkel és sapkával ajándékoznak meg és érezhető aggodalommal búcsúznak tőlünk. Augusztus utolsó napja van és a fejem sapka! Tomboló jeges szél fogad odakint minket! Eleinte nem fázunk, mert házigazdáink kedvessége melegséggel tölt el minket. A meleg ruhákon kívül még térképet is kapunk tőlük a mai szakaszra, amit talán még nagyobb örömmelfogadunk, mint a pulóvert. Sokan kérdezték tőlünk, miért pont nyugat felé jövünk? Miért Mariazellbe és nem Csíksomlyó felé vesszük az irányt? Mennyivel segítőkészebbek ott az emberek, mennyivel többet kaphatnánk ott lelkileg! - érveltek. Ez is egy előítélet, amivel jó lenne leszámolni. Tudom, milyenek az erdélyi emberek. Sok kis csodában és sok nagy élményben volt részem ott. De mi Ausztriában is csak kedvességgel és szeretettel találkoztunk. Egyébként meg, ha igaz lenne, hogy nyugat felé az emberek szívtelenebbek, akkor épp azért kéne arra indulnia minél több zarándoknak.

Alig indulunk el és esni kezd. Majd zuhogni. Majd még jobban zuhogni. Judit meg is jegyzi, hogy amint kimondja magában, hogy ennél jobban már nem is eshet, rögtön jön a cáfolat. "Juditkám! Ne is gondolj ilyeneket! Gondolj inkább arra, hogy milyen jó, hogy csak ennyire esik, hisz eshetne ennél sokkal jobban is! Hátha akkor csendesebbre fogja!" Nos, ez volt az a nap, amikor a pozitív gondolkodás nem sokat segített. Egész álló nap kitartóan zuhogott! És a tomboló hideg szél még az arcunkba is vágta! A kezem olykor csontig hatolóan fázik. A gyaloglásban kimelegedett testem szerencsére nem, bár a nadrágom térdig vizes és az esőkabátomról is kiderül, hogy nem száz százalékos, a nyakamnál a varrásnál átereszt. De amint megérkezünk a szállásunkra, kitör rajtunk a reszketés. A szállás az autópálya alatt bújik meg és az árához képest remek, viszont nincs fűtés! Rosszul vagyok a gondolattól, hogy reggel vizes göncökbe kell belebújni. A rémülettől "zseniális" ötletem támad: a szobánkban rezsó, így a fölött próbáljuk szárítgatni átázott bakancsainkat, vizes nadrágjainkat. Mosásról szó se lehet, reménytelen lenne, hogy reggelre megszáradjon a ruhám.

Száradó ruháink

A táj, amennyire ebben az időben élvezni lehet, csodás, de az izületeket nem kímélő a terep. Előbb felkapaszkodunk 970 m-re (Shantzkapelle), majd leereszkedünk 570-re (Shottwien) egy eszméletlen meredek és csúszós, még száraz időben is nagyon kellemetlen lejtőn. A terület, ami most, itt a szállásunk környékén elterül, "A mennyekben" nevet viseli és egy 1070 m magas hegyre látunk rá, a Grassbergre. Biztos szép, amikor nem burkolózik sötét felhőkbe, de így most nem tudom szeretni.

A viadukt, ami alatt a szállásunk található Shottwienben

A viszontagságok ellenére már fél 3-kor itt voltunk! Szerintem, megérdemlünk egy dicséretet! 4-ig pihenünk vacogva a paplan alatt, majd úgy döntötünk, hogy mi ugyan neki nem indulunk ebben az időben éttermet keresni! Inkább eltapsolunk a házban lévő boltban 24 Eurót. Virsli, mustár, zsömle, egy eszméletlen finom sajt, csokis piskóta, 2 üveg üdítő, TÉRKÉP, 2 pár nejlon harisnya a hideg ellen és 2 1/4literes üvegecske bor kerül a kosárba. Judit tiltakozik, hogy neki ne vegyek, úgy se issza meg, de a végén előbb a fenekére néz, mint én! :-)

Készül a vacsora. Judit fején a kendő nem higiénés megfontolások miatt van

Ilyen hideg a szobánk, hogy sapkában vacsorázom

Az este igazi nagy zabálásba torkollik, mindent megeszünk , megiszunk, jókat kacagunk és beszélgetünk. Például arról, hogy elmennénk-e még egy hasonló zarándoklatra? Én, úgy érzem, hogy a közeljövőben semmiképp. Nem tudnám megint otthon hagyni a családom. Meg azzal is egyet értek, amit Judit mond, hogy neki az egyszeriségében rejlik a jelentősége bizonyos dolgoknak, így ennek az útnak is. Ettől lesz számára AZ ÚT. Én, ha valamiért mégis újra elindulnék, az az hogy JÓ ebben a másik dimenzióban lenni! Minden nehézsége ellenére. Ez a lassú tempójú világ, hogy van eleje és vége a napi dolgomnak, hogy távol vagyok a nyüzsgéstől, a pörgéstől, a kötelező intézni valók tengerétől sokkal közelebb áll hozzám. Most tökéletesen egyben vagyok. Nem érzem azt az ezer darabra szakadtságot, ami otthon annyira frusztráló. Megyek és fekszem. Táplálkozom, mosdok, kicsit mosok. Ennyi az életem, amióta úton vagyok. Gondtalan élet, ha azt vesszük, hogy nincs más feladatom, mint legyalogolni 20-30 km-t és kibírni, ha tűz a nap vagy esik az eső.

Az emberek, akikkel találkozunk, 99%-ban kedvesek, segítőkészek, bátorítók. Nekem talán ez a legnagyobb élményem. Megélem, hogy mi hétköznapi emberek vagyunk Isten követei. Elindultunk, hogy kicsit közelebb kerüljünk Hozzá és Ő mindenhol és mindenkin keresztül segít és bátorít. És rajtunk keresztül talán mások nyertek bátorítást. Nem úszhattuk meg a zarándoklatot szenvedések és nehézségek nélkül. Az időjárás viszontagságai nélkül. De mindig kaptunk jó szót és segítséget a kritikus pillanatokban, a legmélyebb pontokon. Nehéz elfogadni a szenvedést és meglátni az értelmét. Nekem sokszor nem is sikerül. Tohonya lelkem szívesen dagonyázna a jóban és a kényelemben. De a fejlődésre is vágyom. És az e nélkül nem megy. Szenvedés, küzdelem, gyötrődés nélkül nincs fejlődés, nincs eredmény, nincs megváltás. Még maga Isten Fia sem kerülhette el a Golgotát. De közben a szeretet gesztusait még a mérhetetlen szenvedés közben is honorálta. Ezt szeretném megtanulni. Hogy bármi érjen is, a szeretet mindig legalább egy kicsit nagyobb legyen bennem, mint a fájdalom, a fáradtság, a düh vagy a keserűség.