Szeptember 1. szerda
Shottwien - Schwarzau
Dühöngő szélben indulunk útnak reggel. Olyan erős a szél, hogy többször odébb lök és ha szemből ér, alig bírok az ellenébe menni. Kimerítő. Ehhez képest rögtön egy nagyon meredek emelkedővel kezdődik a napi penzum és meg kell küzdenünk, hogy felérjünk a hegy tetejére. Innen megpillantjuk az első havas csúcsot a távolban, valószínűleg a Rax alpokban. Ajándékba kapott sapkám hatalmas kincs most nekem.
Ha az emelkedő meredek volt, akkor ez most kétszeresen elmondható a lejtőről, amin leereszkedünk a hegy túloldalán, egészen Reichenau városáig. A bájos kisváros a Swarza folyó partján valaha császári üdülőváros volt. Gyönyörű környezetben fekszik és persze tiszta, rendezett, jól ápolt. Innen nem mehetünk tovább anélkül, hogy ne jutalmazzuk meg magunkat a egy luxus kávéval és sütivel egy rendkívül elegáns kávézóban, melyet egy francia hölgy ajánl az utcán elcsípvén egy - két szót beszélgetésünkből. A kávézó tele van nyugdíjas korú, csinos hölgyekkel, akik talán heti ötyéjüket tartják nagy vidáman.
Reichenau szélén gyönyörű, császárkorinak látszó fém-üveg pavilonokban egy csábító kertészet mellett haladunk el. Legszívesebben berohannék és eltöltenék néhány órát ott, bámészkodva az építészeti és kertészeti gyönyörűségekben, de persze, erről szó se lehet. Schwarzau után, szinte egybe nőve azzal, Hirschlagot érintjük és utána már csak hegyek, völgyek, vizek egész nap. Lélekemelően gyönyörű vidék, a rengeteg patak és folyó többnyire vadul zubog tova. A szél szelidültével és a civilizáció magunk mögött hagyásával csend költözik a lelkembe és szelíd öröm. Most olyan jó. Jó itt a természet ölelésében, csendben, egyedül. A tudat, hogy hamarosan véget ér az út és már közel a találkozás a családommal megengedi, hogy egyszerűen csak élvezzem ezt a magányos menetelést a mesebeli tájon. A lábaim immár egész jól viselik a terhelést, kialakult a megfelelő kombináció: kemény, sziklás terepeken a bakancsot viselem, kényelmesebb utakon az MBT szandált, vastag zoknival. Lépteim újra imákká válnak, s azokért szólnak, akiket szeretek.
A megtalált béke csak Schwarzau-ig tart ki bennem. A szállásunk messze a legkellemetlenebb, amiben részünk volt az úton. A szoba egy fűthetetlen jégverem, a WC egy szinttel lejjebb található, ahová egy padlásfeljáró szerű meredek lépcsőn lehet leereszkedni életünk kockáztatása árán és szintén jéghideg. Zuhanyozó csak egy másik épületben van. Most amikor összefagyva érkezünk meg és újra zuhogni kezd, ez nem esik jól. Annál is kevésbé, mert ki-ki újuló betegségem tüneteit észlelem magamon és ez amúgy is kétségbe ejt. Gyógyszeremet nem hozhattam magammal, mert folyamatos hűtést igényel. Gyógyszer nélkül pedig akár 2-3 napra is olyan állapotba kerülhetek, hogy nem tudom elhagyni a házat. Alattomos módon bekerít a pánik és rabul ejt. Kiborulok, még sírok is, hogy mi lesz? Itt fogok dekkolni napokig? Nem jutok el a célomig? Borzasztó lenne, hiszen úgy is attól szenvedek, hogy túl sok dolognak nem érek (időben) a végére. Juditot szerencsére nem tudom magammal rántani: nem izgatják a félelmeim. Kifaggat, hogy milyen gyógyszer kell, ha kell, majd közli, hogy minden rendben lesz és elalszik. Én végig szorongom az éjszakát. Egy ideig másra nincs is erőm, aztán felválta imádkozom és pozitív gondolatokkal bombázom pánikoló agyam: jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok! A testemben minden rendben! Hajnali 3-kor lebotorkálok a lépcsőn a WC-be, hogy egy kis jeges vízzel megmosakodva is tegyek a szorongató rémület ellen. Ahogy állok ott a dermesztően hideg lyukban, döbbenten fedezem fel, hogy semmi bajom. Minden jele a betegségnek elmúlt. Az ima segített? Vagy idő előtt estem kétségbe? Nem tudom. Visszakapaszkodom a lépcsőkön és újra lefekszem. Félálomban töltöm az időt reggelig, álom és ébrenlét határán. Nem tudok kikapcsolni, figyelmem egy része folyamatosan a testem ellenőrzi.
Itt vagyok, olvasom... ugye minden rendbe jött?
VálaszTörlésKöszönöm, hogy velem vagy! :-)
VálaszTörlés