18. nap

2010. szept. 2. csütörtök
Schwarzau-Mariazell

Valami elmondhatatlan megrendültség tölt el reggel. Nyoma sincs az este nagy erővel rám törő betegségnek és valami elképzelhetetlen világosság fénylik bennem. Mintha átállítottak volna bennem egy kapcsolót. Mintha nem is ugyanaz az ember lennék. Mintha beléptem volna a teljességbe. Mintha érteném, de legalábbis minden porcikám, minden sejtem szintjén érezném a misztikus rendet és a mélyén rejlő tökéletességet.

A tükörbe nézve elgyötört arc néz vissza rám, hiszen alig aludtam.Talán nem is aludtam egy cseppet sem. És mégis: Szép vagyok! - talán életemben először gondolom ezt. Nézem magam és nem tudom mire vélni, hogy fáradt vonásaim mögött valami olyan szépség sejlik fel, amit még soha nem fedeztem fel. Mintha lehámlott volna rólam valami csúnya máz és csak a megtisztult, eredeti darabot látnám. Félelmek, görcsök, aggodalmak, megrögzöttségek nélküli szépséges valómat. Talán ez az éjszaka volt az én tisztító tüzem?



Olyan különleges állapotban vagyok, hogy még a fáradtságot se igen veszem észre, pedig tagjaim igen csak ólmosak, amikor elindulunk. Bár nem esik az eső, kegyetlen hideg van, ezért esőkabátjainkat is felvesszük. A gyaloglás a friss levegőn hamarosan felpezsdíti vérkeringésem és egész lendületesen lépkedek a jelzések mentén: Mariazeller wanderweg 06. Tizedeket kezdek mondani szeretteimért, barátainkért, mindenkiért, aki sokat jelent nekem. Jó sok imát mormolok el, néha pityergek kicsit felindultságomban. Imáim sok előttünk járt zarándok imáinak és könnyének füzérébe kapcsolódnak bele. Sokan hagytak az út mentén jeleket, feliratokat, kegytárgyakat. Vajon mennyi öröm és fájdalom nyomában járunk? Vajon hányan jutottak el Hozzá? És hányan, kik, milyen emberek érezték azt, amit én?




Megyünk a csodálatos vidéken, nem nagyon szólunk egymáshoz, mindketten befelé figyelünk. Én még mindig abban a reggeli, különös lelki állapotomban rakosgatom lábaim. Amikor egyszer csak körbeölel a Fény, betölt a Mosoly, megszólal a Hang: Bízz Bennem! Csak állok ott letaglózva és bambán - láttátok már főnyeremény nyertesét, ahogy esetlen pózban áll és néz üres tekintettel, dermedten a csodától, ami vele történt? - és érzem, hogy mosolyog és a mosolya ölel és nagyon szeret. "Bízz Bennem!" De hiszen végig ezt üzente! Szinte mindenki által akivel találkoztunk, akivel beszéltünk, aki segített. Megérkeztem. Itt és most a hegyek között, 15-20 kilométerre Marizelltől, egy nappal előbb én megérkeztem.

Valahol az erdőben vidám burgenlandi rendőrökkel találkozunk, akik épp szobrot állítanak. Azonnal megkínálnak minket sörrel és üdítővel. Néhány nap múlva, a szept.8-i Mária ünnepen ők is itt fognak gyalogolni.

A mai napra nincs szállásunk. Ez az egyetlen nap amikorra nem sikerült előre foglalni. Terz környékén szeretnénk ma álomra hajtani a fejünk és akkor holnapra már csak kb. 8-10 kilométer maradna. Juditnak az a vágya, hogy holnap egy könnyű kis séta után úgy érkezzünk meg uticélunkhoz, hogy családjaink már várnak ránk. Én inkább szeretnék úgy célba érni, hogy legyen még egy estém, vagy néhány órám kicsit elrendezni a dolgokat magamban. Legyen egy kis átmenet a zarándokélet és a hétköznapi, családanya-dolgozó nő életem között. Mivel úgy érzem, hogy Judit vágya az ölelő karok iránt sokkal erősebb, mint az én vágyam az átmeneti időre, nem tiltakozom az ő verziója ellen. Nincs jelentősége, csak lássuk meg a város határát jelző feliratot, Marizell.

Sem Trez-ben, sem utána Haltall-ban nem találunk szállást. A haltall-i vendéglős, akitől tanácsot kérünk csak egy 2 kilométeres kitőrő árán nyerhető szállást tud ajánlani. Kedvesen fel is hívja őket, hogy van-e helyük? Van. De minek tegyünk meg plusz 4 km-t, amikor az ő ajtajátó már csak 6 kilométerre a célunk? Nézünk egymásra Judittal, mi legyen? Egy emberként mondjuk ki: Irány, Mariazell! Mosolygok magamban, így lesz kerek minden. A lelkem már megérkezett. Úgy látszik, még ma utoléri a testem is.



Nem könnyű az utolsó 6 km. Kemény emelkedőket kell leküzdeni, miközben a kialvatlanságtól időnként borzalmas fáradtság tör rám. De egy pillanatig sem kétséges, hogy ma már semmi sem lehet akadály! Ma, életem egyik legkülönlegesebb napján, magam se lehetek akadály magam számára. 17 óra 25 perckor ott állunk a táblánál. Fülig ér a szánk és megöleljük egymást.