A művészet nem kávéház

 

(Egy angyal, ami nem kávéházban, hanem menetgyakorlat közben született.)

Az irodalom olyan nekem, mint Gombóc Artúrnak a csokoládé. Jöhet minden formában. Be kell azonban vallanom, hogy mióta családos lettem, a papír alapú műélvezet sokkal ritkább lett az életemben. Néha lopok reggelenként egy fél órát az olvasásra miután a családtagjaim elmentek iskolába és munkába, mert este már nem tudok olvasni, mint régen elalvás előtt még-egy két órát. (Istenem, hogy cikiztem az anyukámat kamaszkoromban, mert este már nem olvasott. Most már értem, miért aludt el ő is az első három mondat után.) A hiányzó olvasást például hangoskönyvekkel pótolom, mert rájöttem, hogy munka közben - a kevesebb figyelmet kívánó munkafolyamatok alatt - remekül áttudom adni magam az irodalom élvezetének ilyen formában. Évekig - még lánykoromban - mániákusan vettem föl kazettásmagnómmal a rádióban elhangzó színházi közvetítéseket, sőt még a dramatizált regényeket is, annak ellenére, hogy egynémely magasabb röptű filosz barátom igen csak megrótt eme alantas élvezetért (Mármint a "megcsonkított, értékcsökkent," átdolgozott alkotások fogyasztásáért.)

Mostanában Ottlik  Iskola a határon című regénye megy részletekben a Kossuthon, és mivel nagyon rég olvastam, most újra felefedezem magamnak. Ez a zseniális hasonlat különösen megmaradt bennem:

Ma már tudom, hogy a művészet sajnos nem kávéház, hanem akkor már inkább hasonlít egy keddi vagy szombati menetgyakorlatra, ami igazán keserves és homályos célú mesterség volt, mégis ha keresztül vonultunk a városka utcáin, örömünket leltük benne, hogy valami fegyelmezett és egyben hetyke dolgot mutassunk a civileknek, bárha belegebedünk is.