Utolsó bejegyzés - a kiállítás kapcsán

"A fa álma"

 "Életkép 1-3."

 "Kakukkfióka"

 "Rózsafüzér Királynéja"

 "Égigérő fa"

                                                                            

"Első szerelem"

Gálfi Irén megnyitójának szövege:

 

Kedves Vendégek!

Ne várjatok, ne várjanak tőlem szakmai megnyitót. Egy kiállítást, egy kiállítás tárgyait sok néző tekinti meg, s természetszerűleg mindenkiből mást vált ki egy-egy darab. A képek jelentésének „megmagyarázása” egy kicsit később lesz, amikor is az alkotót faggatom majd, mit érzett, mire gondolt egy-egy ikonja, faliképe, szobra készítése közben. Amiről egyébként ezt mondja honlapján:

„Amit rólam, mint keramikusról tudni kell, azt a tárgyaim elmesélik. Minden kerámiám, még a leghétköznapibb is, vall ízlésemről, kultúrámról, hitemről…

Egy gyertyatartó - egy szó. Egy kép – egy mondat…

Regényeim folyamatosan írom, rakom egymás mellé agyagba rótt gondolataimat.”

Az utat tehát, mely ide, a kiállításig vezetett, majd elmondja ő.

Én inkább élményeket, érzéseket, hangulatokat villantanék fel.

Azt például, hogy szeretek Ágoston-Pappék otthonában lenni. Mert valóban otthon, meleg, szeretetteljes, meghitt, békés. És mert a nagyszülők ősi, de saját maguk kényelmére átalakított házában jelen van múlt és jelen, s maga az út is. És ott van a további utak keresése is - a jövő ígérete.

Ezek kézzelfogható lenyomatai Móni kerámiái. Az ikonok, faliképek, tányérképek, üvegszobrok. És persze a használati tárgyak, amelyekből a vendég a kávét vagy teát kapja: „Hiszem, hogy a leghétköznapibb tárgynak is küldetése van…

Ha szép csészéből isszuk a reggeli kávénkat, ha közben szép tárgyakon kalandozik a tekintetünk, szép gondolataink támadnak és a szép gondolatok nyomán, szebb világot teremtünk magunk köré…” – mondja erről Móni honlapján.

Az, hogy ez a kiállítás egy lakás-galériában van, számomra szimbolikus, hisz az otthon hangulatát hozza vissza. Jelen esetben a szűk értelemben vett otthonét, de persze képzelhetjük otthonunknak tágabb értelemben a kerületünket, hazánkat, Isten országát is.

De maradjunk csak a szűkebb értelemben vett otthonnál. Képzeljék el, kedves vendégeink, hogy ezek között a kerámiák között élnek. Milyen lehet? A reggeli kávét az „Életfa” előtt kortyolgatni. S közben végiggondolni újra és újra, ma milyen lehetőségünk lesz az „égbe nyúlni”. Lehet-e veszekedni, vagy akár csak házsártoskodni is a szívképek alatt vagy árnyékában nem inkább a szeretet erejével kívánnánk meggyőzni párunkat az igazunkról?! Mire taníthatnám másra a gyerekemet a Mária elszenderedése oltárkép alatt, mint Jézus oltalmának ígéretére?

Vagy nézzük az új műfajt, az üvegszobrokat – amelyek egy férfi számára maga a női titok. A titok, hogy nincs titok. Mert az igazi nő törékeny, tiszta, ártatlan, kitárulkozó. Az igazi nő meri vállalni önmagát. Párja előtt legalábbis. Itt vagyok, azt is láthatod, ami egyébként a szemnek láthatatlan - mondja.

Móni visszatérő témái a szakrális témák, és a szeretet, a szerelem, a család. A témaválasztás jelzi, hogy számára ezek a legfontosabb értékek, az útkeresése, a tökéletességre való törekvése e fogalmak, gondolatok által történik. Ezzel természetesen nincs egyedül Móni. Ezek egyetemes értékek, amelyek mindannyiunk életét meghatározzák – akár vállaljuk, akár nem. Ezért is jó, ha ezek az alkotások velünk vannak. Hogy emlékeztessenek újra és újra, mi a fontos, mi a lényeges az életben.

Ismerem Móni vívódásait. A tökéletesség keresése önmaga keresztre feszítésén át történik, nap mint nap. Ezt vetíti ki a világra, az útkeresés állomásainak ezen tanulságai, lenyomatai vannak itt most velünk. S mutatják meg egyúttal az alkotó érzéseit is. „Bár vérzik a szívem, ahogy a kaktuszt magamhoz ölelem, mégis szeretem.” Ez a „szerelemszobor” önvallomás, én mégis hadd vonatkoztassak el egy kicsit Rólad, Móni. Így vagyunk ezzel mindannyian. Ez a világ, az életünk főleg mostanság nehéz, fájdalmas, sokan véreznek el benne. Mégis féltjük és óvjuk. Miért? Mert szeretjük. S erre a szeretetre, elfogadásra vágyunk mindannyian. Magunktól, a társunktól, a családunktól, a barátainktól, s ha lehetséges, az egész világtól. Mert nincs ennél fontosabb.

S végül néhány gondolat ismét a honlapjáról:

Arra a kérdésre, hogy készül:

Szívem szerint ezt válaszolom: hittel, reménnyel és szeretettel.

És vérrel, izzadsággal és könnyek közt. A technika, az eszközök, a kémia csak ráadás…

Azzal a reménnyel dolgozom, hogy ami a kezeim közt születik, rátalál majd arra, aki annak fogja tekinteni, aminek szántam, ajándéknak.

Ha pedig szeretet nincs bennem, semmi vagyok, és semmi a tárgy, amit létrehozok. Akkor pedig, minek izzadni? Viszont a szeretetből született tárgyakból annyi jó dolog származik.

Nehéz fizikai munka a keramikusé és nekem bizony a meg-megrendülő hittel, elfogyni akaró reménnyel is küzdeni kell olykor, hogy újra meg újra kivirágozzék bennem a szeretet.