Tegnap este felhívott egy hölgy, aki öt kaspót rendelt tőlünk az általa vezetett óvodába érkező illusztris vendégeknek ajándékba. Az ő élete is, az enyém is zsúfolt, hát telefonon egyeztettünk, majd a megbízottainkon keresztül - részemről a férjem, részéről egy autóval bíró segítőkész anyuka - történt meg az átadás félúton. Majd este csörgött a telefon és az hölgy meghatóan kedvesen és őszinte lelkesedéssel mondott köszönetet a munkámért. És ez nekem nagyon jól esett. Mert bár sokszor elmondtam már, és tényleg így is gondolom, magam is elfeljetkezem róla olykor a hétköznapok csikarásában, hogy van értelme szép tárgyakat készíteni: igenis szebbé tehetik a napjainkat, a gondolatainkat, az érzéseinket. Vöröslő, taknyos orral, fájó fejjel, lázasan és kicsit kábultan hallgattam a szép szavakat arról, hogy a vezetőnő gondokkal terhelt napját, hogy aranyozta be az az 5 db kaspó. És egy kicsit jobban lettem. Testileg is, lelkileg is. Köszönöm neki.
Kép a kaspókról nincs, mert expressz munkában készültek. Hasonló testvéreikről hamarosan lesz, de addig is itt egy most megtalált fotó egy, az idők homályába vesző munkámról. Ilyen is volt valamikor...
milyen szépek
VálaszTörlés:)))
VálaszTörlés