Nahát...

... az igaz, hogy gonosz módon nem sokat segítettem a tegnapi fotóimmal a Budapest közeli, manapság már nem is oly kisváros felismerésében. Persze ezek a fotók se fognak segíteni abban, hogy ráismerjetek Szentendrére, hacsak nem barangoltok az utcáin gyakran a részleteket figyelve. Nekem ezek voltak a kedvenc kis "magánfelfedezéseim" a városban tegnapelőtt.

 Trikolór.

 Falban futó ereszcsatorna vízköpője. Zseniális megoldás.

 Megzabolázva és...

  ... zabolátlanul.

Még a műanyag garázskaput is megbocsájtottam, csakis a színe miatt és mert gyönyörűen aláfest a vadszőlőnek.

 Ősz a kertvendéglőben.

 Átlátások: a Péter-Pál Galéria ablaka(i) és egy építésziroda bejárata. A hivogató üveg ajtón keresztül gyönyörű kerámiákat súrolva a tekintetünkkel a házon át a Dunára látunk:

Igen, ez volt tegnap előtt. És mi volt számomra Szentendre úgy 30 évvel ezelőtt? 18-tól 23 éves koromig naponta jártam ide a mesterséget tanulni, gyakorolni. A szerelmem sokszor velem jött, jöhetett, mert szinte családtagok voltunk a mesteremnél, Sarkantyu Judit iparművésznél. De szabadidőnkben is ott voltunk sokszor, mert vonzott a város és az a hangulat, ami akkor még nem sok más városában az országnak volt jelen. Ott volt a szabad téri színházba és árultunk a Templom téri vásárban, amikor még sehol az országban máshol nem voltak kézműves -, sőt művész vásárok. A Templom téri feledhetetlen, olyan nagy művészek, mint pl. Ligeti Erika, szobrász is benne volt a "buliban" és gyönyörű kis bronz medálokkal jött ki. Itt kóstoltunk először egészen új ízeket is, az Arany Sárkányban, ami távol volt attól az echte szocialista rántott húsos menütől, ami az akkori magyar éttermek kínálatát jellemezte. Itt ettünk először pizzát és olyan sütit, ami teljesen elütött az akkori kommersztől. Itt lettem dolgozó nő. Tulajdonképpen itt nőttünk fel.